Így érkezett Vince a világra - Örömteli, csodálatos születésünk

Hosszú és gyönyörű második várandósságom alatt mindvégig nagyon készültem egy olyan természetes, háborítatlan szülésre, amilyen az első szülésem volt. Mindkét esetben az Örömteli szülés, Hipnobirthing módszerét választottam, ahogy ezt az Örömteli felkészülés a második szülésemre videósorozatban nyomon követhettétek. 
Második kisfiam sem sietett a világra. Amíg be nem töltöttem a 40. hetet, egy-két kósza jóslófájást nem számítva, különösebb nem történt. Aztán a 40. hét fordulóján sok minden változott. Orvosommal, aki tudomásul vette, hogy minél kevesebb orvosi vizsgálatot szeretnék, a 36. héttől párszor egyeztettem csak, hogy rendben érzem-e a magzatmozgásokat, jól vagyunk-e, de szerencsére rám bízta a dolgokat. 
Először is, a 40. hét betöltése után történt, hogy egyszerre csak elkezdtem "érezni", hogy közeleg az idő. A relaxációim is elmélyültek, a napjaim egy része álomszerű jelenlétben telt. Ekkor történt, hogy az elmém küldött egy képet (ahogy első kisfiam születése során is egy vizualizáció vezetett): egy gyönyörű tengeröböl képét, ahol volt számomra egy sziklákba vájt barlang, belül puha homok, mindenütt a földön virágszirmok, levelek. Tudtam, hogy ez az én "ősasszony barlangom", ahol világra fogom hozni a kisfiamat. Minden egyes relaxációm során pillanatok alatt itt találtam magam, és szinte filmszerűen pergett le előttem a közelgő szülésem. Naponta többször merültem le ide, és pontról-pontra éltük át Vincével az eseményt, ami majd nemsokára bekövetkezik. Ahogy teltek-múltak a napok, és sokasodtak a finom, de rendszertelen méhösszehúzódások, próbáltam ezekhez igazítani a relaxációkat: aztán már nem is tudtam megkülönböztetni, hogy a méhösszehúzódások hatására merültem a relaxációkba, vagy a relaxációk hatására következtek be a méhösszehúzódások... De mindegy is volt, biztosan tudtam, hogy csendesen, nyugalomban, lassan, de biztosan nyílik a méhszájam, és hogy ez a szinte észrevehetetlen békés folyamat már a "vajúdás" része. A szülés előtt egy nappal a nyákdugó is távozott, és egész napra megmaradt egy finom tágulási vérezgetés, ami hatalmas örömmel töltött el, itt éreztem igazán, hogy közeleg a nagy pillanat. Aznap alig bírtam magammal az izgatottságtól, hogy hátha ma...
A szülés napján reggel nagyon kipihentem ébredtem, tele voltam energiával, és nagyon nagy vágyat éreztem arra, hogy relaxáljak. Szerencsére aznap, délelőtt tizenegy körül jött a nagyi, mintha csak éreztük volna a párommal, hogy erre a napra kell a segítség. Bár már reggel órákon át tartó, de rendszertelen méhösszehúzódásokra ébredtem, de ezek abszolút elviselhetőek voltak, ezért még délelőtt tizenegykor, amikor a nagyi megérkezett, sem tudtam biztosan, hogy ez lesz-e a nagy nap. Viszont ahogy a kisfiam felügyelete megoldódott, elvonultam relaxálni. 
Az ősasszony barlangomban aztán felgyorsultak az események. Miközben mélyen elmerültem a tudatalattimban, csak jöttek, és jöttek a méhösszehúzódások, és én, ebben a mélyen ellazult állapotban hálásan fogadtam őket. Tettem, amit ösztönösen diktált a testem. Közben alkalmaztam a lassú légzést, a hullámokhoz igazodva. Egy idő után azt éreztem, hogy a fitball labdára szeretnék ülni, és azon szeretném folytatni a relaxációt, egy idő után pedig a labdára támaszkodva ringatóztam tovább. Délben ebből az állapotból a kisfiam éktelen sírása zökkentett ki, aki mindeközben kint játszott nagyival, és az időközben hazaért párommal a kertben. Erre visszazökkentem a valóságba, és kimentem, hogy megnézzem, mi a baj. Ekkor már az is átfutott az agyamon, hogy lehet,  hogy lassan mérni kellene az összehúzódásokat, de a kisfiam annyira elkeseredett, hogy szopizni akart. Jó hosszan szopizott, miiközben én ültem otthon a kanapén, és egyre erőteljesebben éreztem a vágyat arra, hogy újra lemerüljek önmagamba, és visszatérjek az ősasszony barlangomba. A szopizás hatására viszont rendszereződni látszódtak az összehúzódások, és sűrűsödtek. Bejött a párom a kertből, és mondtam neki, hogy azt hiszem, itt az idő, hozza a telefonomat, hívni kell az orvost, a szülésznőt, a fotóst, anyukámat... Párom rábírta Bencét, hogy hagyja abba a szopizást, elbúcsúztam tőle és elvitte altatni. Még megkérdezte, mennyi időnk van, de én már csak annyit mondtam, siessünk. 
Mindeközben az idegességnek nyoma sem volt bennem. Nagyon nyugodtnak éreztem magam, azt éreztem, hogy átadtam magam a felsőbb erőknek, a Jóistennek, és már csak befelé koncentráltam. Elmentem zuhanyozni, és ahogy folyattam magamra a meleg vizet, az ősasszony barlangomban találtam magam ismét, és átadtam magam a hullámoknak... Egy pillanatra, amikor a tudatos énem visszavette az irányítást, átsuhant az agyamon, hogy ha most nem indulunk, akkor itt fog megszületni a fiam, a zuhanyzónkban... Ott nekem akkor az is mindegy lett volna, egyáltalán nem ijedtem meg. De a páromra gondoltam, aki ragaszkodott a kórházban történő szüléshez. Be is nyitott a fürdőbe, hogy na mi van, nem indulunk? Kiszálltam, felöltöztem, a méhösszehúzódások közben szüneteket tartva, és a mosdókagylónak támaszkodva. Párom kérdezte higgadtan, mert engem is nyugodtnak látott, hogy hány percenként jönnek, mondtam, fogalmam sincs, de három percen biztos belül vagyunk. 
Ezután nem beszéltünk többet az úton, legalábbis nem emlékszem. Az ősasszony barlangomban pihentem, és hullámoztam a méhösszehúzódásokkal, miközben azokra gondoltam, akiknek hálával tartozom, és akik hozzásegítettek ahhoz, hogy másodjára életemben átélhessem a csodát... Minden összehúzódással árasztottam magamból a hálát, cserébe úgy éreztem, hogy áramlik felém föntről a föld összes energiája...
Aztán megérkeztem a kisbabámhoz. Egy órája váltunk el egymástól, amikor a fitball labdán ringatózva abbahagytam a relaxációt. Dícsértem, bátorítottam, és bíztattam, hogy hamarosan találkozunk. 
Fél kettő körül értünk a kórházba, ekkor már az összehúzódások alatt halvány tolóingert is éreztem. A doktornőm mosolyogva fogadott, és egyből a szülőszobára kísért. Kórházi felvétellel nem kellett bajlódni, mert mindent papírt már előre kitöltöttünk. Kértem a vizsgálatot, hogy megerősítsen abban, hogy jól érzem, hogy a tágulás vége felé tartunk. Megerősített. Számokat nem mondott, csak annyit, hogy épp, hogy a pereme látszik a méhszájnak, Vince tökéletes helyzetben, a CTG fejet épp csak odaérintve, mondta, hogy gyönyörű a szívhang... A burok viszont még tartotta magát, ezért a mondta, hogy esetleg repeszthetjük, ha szeretném, de nekem nem volt okom sietni. A szülésznőm még nem ért be, a fotósunk sem, én nagyon jól éreztem magam a szülőlabdán ücsörögve, Vince jól volt, és úgy éreztem, szívesen elidőznék még kicsit az ősasszony barlangomban. Úgyhogy mindenki békén hagyott. Párom simogatott, és masszírozta a gerincemet, és irányította a légzésemet. Átfutott az agyamon, hogy milyen ügyesen csinálja... Közben befutott a szülésznőm, és Adri, a fotósunk is. 
Ekkor, mivel már egyre sűrűbben jöttek a tolóingerek, a doktornő kérdezte, hogy milyen helyzetet szeretnék választani a kitoláshoz, mondtam, hogy szeretném kipróbálni a szülőszéket. Két összehúzódás között felsegítettek, de pár hullámzás után éreztem, hogy nem az igazi. Átfutott az agyamon, hogy lemásszak a földre, és négykézláb álljak, de mivel annyira sűrűek, és hevesek lettek ekkorra a méhösszehúzódások, nem akartam kizökkenni, és úgy gondoltam, nagyon sok energiámba kerülne ezt megvalósítani. És ezért amikor a doktornő, és a szülésznő villámgyorsan visszaalakította a szülőszéket ággyá, jött a mentő ötlet, az oldalt fekvés. Hozzá kell tennem, hogy egész várandósságom alatt valamiért ebben a helyzetben szerettem a legjobban lenni. Ahogy felvettem az oldalt fekvő helyzetet, azonnal nagyon jól éreztem magam. Annyira, hogy két hullám közben mintha egy-két percre el is aludtam volna. A doktornő felajánlott egy vizsgálatot, elfogadtam. Csak annyit mondott, hogy készen állunk, szívhang gyönyörű, de a burok még tartja magát. Még viccelődni is volt erőm, azt válaszoltam, hogy én azt sem bánom, ha burokban születik meg a kisfiam... 
Aztán megérkezett az első... és én újra ott voltam az ősasszony barlangomban, és leborultam a természet gigantikus ereje előtt. Abban a pillanatban azt éreztem, ami annyira megmaradt az első csodálatos szülésélményem során is, hogy a világ összes női energiája érkezik meg hozzám, hogy valóban híd vagyok most, ég és föld között... 
Az első tolóhullámmal megrepedt a burok is, és szivárogni kezdett -, majd a következővel kiáradt a magzatvíz, ahogy az ősasszony barlangom bejáratát is elmosták a tenger hullámai. Megsimogattam a fejecskéjét, majd párom, és doktornőm - akik iránt oly nagy szeretetet éreztem akkor, ahogy ott álltak, drukkoltak, és szívvel-lélekkel velem voltak - halk biztatására, valamint a szülésznőm gátvédelme mellett mély levegőt vettem, benntartottam, és lefelé irányítottam a légzés energiáját, hogy segítsek a kisbabámnak... Éreztem a testem kilökő reflexét, ahogy kibújt a fejecske, aztán még egy hullám, még egy mély légzés, és fél három után pár perccel könnyedén kicsusszant a parányi test... 
Azonnal megfogtam, és a hasamra tettük. Azt az érzést nem lehet szavakkal leírni. Vince nem sírt. Élénken nézelődött, és apró hangocskákat hallatott, miközben mi könnyekig hatódtunk a párommal. Csak fölül takartuk be, miközben én is szabaddá tettem a mellkasom. Vince azonnal dolgozni kezdett a hasamon, és hatalmas mozdulatokkal feltornázta magát a ciciig. Mindez nem tudom mennyi ideig tartott, de abban az eufórikus állapotban minden perc óráknak tűnt, és minden óra perceknek. Közben a doktornő és a szülésznő csöndben félrevonultak, Vince szopizni kezdett, mintha mindig is ezt csinálta volna, és én újra éreztem a méhösszehúzódásokat, és perceken belül megszületett a méhlepény is. 
A köldökzsinór már fehér volt, amikor én vágtam el, ahogy első kisfiam születésekor is, mert erre mindig szükségem van, hogy el tudjam búcsúztatni a várandósságom utolsó pillanatait... 
Az aranyóránk csodálatos volt. Fél óra múlva meghozták a nagymamák Bencét, elsőszülött kisfiunkat, és a párom behozta a szülőszobára. Akkor váltunk együtt, nagy családdá. Bence megilletődve vette szemügyre kisöccsét, aki még magzatmázasan, csupaszon nézelődőtt a mellkasomon. Odafeküdt mellém az ágyra, a párom átölelt bennünket hátulról, és csak oldódtunk fel a pillanatban. A szülőszobába a sötétítő sötétkék redői között beragyogott a nap.

Néhány a rengeteg csodálatos fotó közül:

Bence végig velünk maradt, és együtt mentünk le az aranyóra leteltével az újszülött osztályra. A szülésznőm elkísért, hogy a szülési tervem bizonyos pontjait átbeszélje a csecsemős nővérekkel is, hogy minden vizsgálatra szeretném elkísérni a kisbabámat, lemondok a fürdetéséről, és a lehető leghamarabb szeretnénk elhagyni a kórházat. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen, minden nővér, és a gyerekorvos is egyöntetűleg jól fogadta volna a jelenlétemet a vizsgálatok idején, de végül mindenki megenyhült. 
Sajnos, mint kiderült, a János Kórház nem áll nagyon rugalmasan az ambuláns szüléshez, nagyon ritka is, hogy valaki ezt választja. Ezzel együtt 24 óra elteltével hazaengedtek volna - mert a BCG oltás, a gyermekorvosi vizsgálat, és a hallásvizsgálat megtörtént ez alatt az idő alatt - amennyiben a gyerekorvosunk vállalta volna a PKU szűrést, de sajnos ő pont attól a héttől szabadságon volt, még elérni sem tudtam, nemhogy erről igazolást szerezni. (Csak zárójelben, mint kiderült, ma Magyarországon egyébként háziorvos nem is végez PKU szűrést, csak szülészeti intézmény, vagy intézményen kívüli szülésnél a bába, ezért nem valószínű, hogy tudtam volna produkálni ilyen papírt). A kórház attól elzárkózott, hogy a hazamenetelünk után pár nap múlva visszamenjünk PKU szűrésre, pedig ahogy tájékozódtam, erre más kórházakban van lehetőség. Úgyhogy végül 48 órát maradtunk, és így a PKU szűrést is végigasszisztálhattam, gyengéden, Vincével a kezemben. Bence szerencsére jól fogadta, hogy nem mehetek haza, apukájával csupa élménydús programokat csináltak, és persze látogattak Bennünket.
Szóval végül ennyi kellemetlenség bőven belefért abba a csodálatos élménybe, amit számomra a második szülésem jelentett. Kimondhatatlanul hálás vagyok, és nem győzök köszönetet mondani 

• Kuharcsik Rékának, Hipnobirthing felkészítőmnek, az Örömteli szülés módszerének átadásáért, a rengeteg bátorításért, a tudásért, a hitért, és közös szülésfelkészítő relaxációinkért, 
• doktornőmnek, Dr. Pepó Lillának, aki végig bízott bennem, és aki végtelen empátiával és szeretettel hagyta, hogy a maga természetességében bontakozzon ki a szülésem folyamata, 
• Palotai Éva szülésznőnek, aki kedvességével, nyugalmával, és magabiztosságával minden pillanatban éreztette velem, hogy jó kezekben vagyunk, 
• a János Kórház Szülészetének, és Újszülött osztályának, hogy elviselte az összes bogaramat, és egy kivételellel teljesíteni tudta az összes kívánságomat, 
• Trosztel Adriennek (Babakukk Születésfotó), aki megszámlálhatatlan mennyiségű, csodálatos fotót, és videót készített a legszebb pillanatokról
• a drága páromnak, aki másodszor osztozott velem fiaink születésének csodálatos élményében, és aki annyi áldozatot hozott otthon, hogy felkészülésem teljes lehessen, 
• elsőszülött kisfiamnak, Bencének, aki oly lelkesen, és a maga majd három éves bölcsességével várta velünk a kistesót, 
• és végül, de nem utolsósorban drága kisbabánknak, Vincének, hogy együtt, közösen, kéz a kézben vittük véghez a nagy csodát. 

Kívánok minden nőnek hasonlóan csodálatos szülésélményt!

Kendős Anya

Szülés előtti visszaszámlálás - Várandósságom utolsó napjai - Örömteli felkészülés a második szülésemre videósorozat 7. rész

Sziasztok! Kendős Anya vagyok, és ez az Örömteli felkészülés a második szülésemre videósorozat 7. része. Mint talán sokan tudjátok, valószínűleg pár napom van hátra életem második legcsodálatosabb eseményééig. A második Örömteli szülésemig. Ebben a videóban arról szeretnék beszélni Nektek, hogy hogyan érzem magam most, a második várandósságom utolsó napjaban. A teljes videót itt nézhetitek!

Talán a legjellemzőbb rám most a béke, és nyugalom érzése keveredve egy olyan kellemes, bizsergető izgatottsággal, ahogy szerintem a gyerekek várják a karácsonyt. Csak én nem tudom, mennyit kell még aludni...
Pár hete, nagyjából a 36. hét végétől kezdve kezdtem érezni, hogy leszáll rám a "ősasszony" köd, azaz a szülés előtti befelé fordulás, és már nem csak a relaxációkra, hanem a mindennapokra is jellemző módosult tudatállapot. Az első szülésem előtt is tapasztaltam, meg most is, hogy a napi rendszeres meditációk, és relaxációk hatására a véghajrában már szinte magától is működnek a ezek a dolgok, lalassulok, napjaim nagy részében csak a közvetlen környezetem közelségére vágyom, és nagyon jól érzem magam itthon. Nagyon sokat bújunk egymáshoz a kisfiammal, és a párom testközelségére is nagyon vágyom.
A felkészülésem a végéhez közeledik. Jelenleg naponta kétszer relaxálok, egyszer egy hosszabb, több vizualizációs gyakorlattal egybekötött meditációt végzek, legtöbbször délelőtt, ilyenkor a párom köti le a kisfiamat. Aztán a kisfiam alvásidejében végzem a gátmasszázst, a gátizomtornát, és ilyenkor próbálom egy kötetlenebb relaxációban felvenni a kapcsolatot a pocaklakónkkal, és olykor apával közösen felkészíteni a születésére. Délután ismét akad egy szabad órám, amikor megerősítő relaxációt végzek a szüléshez. Este pedig, ha elaltattam a kisfiamat, akkor, ha még marad energiám, ismét megpróbálom felvenni a kapcsolatot Vincével, és kérem, hogy üzenjen, vagy kérdezzen, ha szeretne valamit. Aztán elköszönök tőle is, és mély álomba zuhanok.
Kiélvezem a várandósságom utolsó pillanatait, az utolsó perceket, amikor még kisfiam a pocakomban lakik. Koncentrálok minden mozdulatára, hiszen soha sem lehet tudni, melyik lesz az utolsó szülés előtti csuklás, helyezkedés, rugás... Így a végére nagyon összeszoktunk a relaxációban is. Az elején sokszor alig bírtam nem kizökkenni a relaxációból, mert mindig akkor kezdett vad mozgolódásba, amikor felcsendült a jól ismert zene. Mostanra együtt lazulunk, és ahogy én is egyre mélyebbre merülök önmagamban, úgy nyugszik meg ő is, és többnyire mozdulatlanul figyel, vagy alszik. Úgy érzem nagyon-nagy az összhang köztünk.
Hát így vagyunk mi, még egy testben. De nagyon várom már a nagy találkozást!
Köszönöm, hogy velem tartotok! Az Örömteli felkészülés a második szülésemre videósorozat következő, 8. része A szülés lesz. Iratkozzatok fel a Kendős Anya Youtube-csatornára, hogy ne maradjatok le róla! 

Kendős Anya

A klasszikus pocakkötés 7 előnye

Ebben a videóban a legklasszikusabb pocakkötést kötöttem meg Nektek. Mutatós, és elsősorban esztétikai funkciójú pocakkötéseket már sokat láthattatok általam, most viszont, így a várandósság vége felé szeretném bemutatni ezt a pocakkötést, aminek az esztétikai funkcióján túl hét egyéb fontos funkcióját is összeszedtem, amely a videó második részében látható/hallható.

Először egy hatos méretű, hosszú, szövött kendővel kötöttem meg, Baranka Pillangószárny kendővel, aztán pedig egy Liliputi rugalmas kendővel, ami még most rajtam is maradt. Talán már tudjátok rólam, hogy én eslősorban szövött kendővel szeretek dolgozni, de ez a pocakkötés mindkettővel kivitelezhető. Nézzük akkor ennek a pocakkötésnek a hét egyéb funkcióját!

1. Először is, a testtartás javul. Azáltal, hogy a lapockákon kereszteztük a kendőszárakat, majd a vállakon előre vezettük, 

2. a helyükre kerülnek a vállak, és ez a pocakkötés segít felvenni a legoptimálisabb testtartást, vagyis amikor a vállakat lazán leengedve kissé hátrahúzzuk, és a medencét előrebillentjük. Ez az optimális testtartás, várandósságtól függetlenül is.

3. Amiatt, mert a vállak a helyükre kerülnek, kitágul a mellkas, 

4. Javul a tüdőkapacitás, jobb lesz az oxigénellátottság

5. Több levegő jut a babához is.

6. A vállakon való keresztezés, és a pocak alátámasztása miatt - amikor alul, a pocak alatt hozzuk előre a kendőszárakat - könnyebb lesz a pocak.

7. Tehermentesül a hát, és az ágyéki gerincszakasz.

Hajrá! Pocakkötésre fel!

Szülési tervem és egyéb praktikák - Örömteli felkészülés a második szülésemre 6.rész

A fizikai és testi felkészülés a lelki mellett szintén az Örömteli szülés program fontos része. A teljes videó itt elérhető!

Ennek keretében alapos utánajárások után kiválasztjuk a szülés helyszínét: kórházban, vagy otthon szeretnénk-e szülni, kiválasztjuk a megfelelő segítőket, azaz, hogy kik legyenek jelen a szülésünknél. Mivel én már az első kisfiamat is a János Kórházban szültem, és nem volt okom váltani, második kisfiam is itt fog születni. Már az első kisfiammal való várandósságomban kijártam az utat, azaz hosszas gondolkodás után kiválasztottam a szülész doktornőmet, Dr. Pepó Lillát, és a szülésznőmet, Palotai Évát. Nagyon fontosnak tartottam már első alkalommal is, hogy olyan szakembereket válasszak, akik támogatni fognak a természetes szülés megvalósulásításában, és bár akkor még a programot egyikük sem ismerte, szerencsére nem kellett csalódjak. Így másodjára is mellettük döntöttem.
Az Örömteli szülés tanfolyamon tanultam róla, így már első alkalommal is készítettem szülési tervet. Ez egy olyan dokumentum, ahová föl lehet jegyezni az összes kívánságodat - persze ez csak azután lehetséges, ha kellő tudatosságot szereztünk már a szülési folyamatot illetően. Ezt a dokumentumot a kórházi papírjaink mellé fűzik le, és a tartalmát ismernie kell az orvosnak, a szülésznőnek, de még a csecsemős nővéreknek is. Mivel már az első szülésemnél is sikerült minden pontnak megvalósulnia, most a második szülésemnél csak néhány dologgal kellett kiegészítenem a szülési tervet.
Nagyon jó ötletnek bizonyult, hogy a szülőszobai felvételhez szükséges papírokat, beleegyező nyilatkozatokat előre elkértem a szülésznőmtől, és ugyanabban a dossziéban, ahová a szülési tervet, a várandóssággal kapcsolatos papírokat, apasági nyilatkozatot, szülők papírjait - adtam már le előre a szülésznőmnek, így nem két méhösszehúzódás között kellett lediktálnom például anyukám nem egyszerű vezetéknevét.
A testi felkészülésemet a várandósságom elejétől heti egyszer-kétszeri alkalommal végzett kismamatornával, gátizomtornával, majd a várandósság 33. hetétől napi úszással, és gátmasszázsal biztosítottam. 

A fizikai fittség sem elhanyagolható. Ha például vajúdás közben a guggoló testhelyzet esne a legjobban, azonban a comjaink ereje nem bírja, az elég kellemetlen tud lenni. A gátizomtorna, és a gátmasszázs technikája tanulható, én előbbit a kismamatornán, utóbbit pedig az Örömteli szülés tanfolyamon sajátítottam el.
Emellett már az első szülésem előtt is alkalmaztam a málnalevél tea fogyasztását a 36. héttől, ezt most is beiktattam, valamint a homeopátiás szülésfelkészítő kombinációt, szintén a 36. hét végétől. 
A megfelelő táplálkozás, és a bőséges folyadékfogyasztás, vitaminbevitel is a testi felkészülés része. Mivel eredeti szakmám szerint dietetikus vagyok, ezzel a részével volt a legkevesebb problémám.
Egyszóval a természetes, háborítatlan szülésre - női létezésünk egyik legnagyobb pillanatára - való felkészülés a napi rendszeres relaxáxiós gyakorlatok, légzőgyakorlatok, meditációs és vizualizációs gyakorlatok, a gátmasszázs, gátizomtorna, fizikai testünk karbantartása nem kevés időt, és energiát igényel, de nem is kérdés, hogy mennyire megéri. 

Korai szobatisztaságunk története - Lépésről-lépésre

Sziasztok! Ebben a videóban egy nagyon kényes témáról van szó, ezért szeretném ismét kiemelni, hogy csak a saját tapasztalataimról szeretnék beszámolni, arról, ahogy nálunk történt. A teljes videó itt elérhető.

Nem másról van szó, mint a korai szobatisztaságról. Találkoztam egy módszerrel, az EC, vagy természetes csecsemőhigiénia módszerével, amit nem a kezdetektől alkalmaztam én sem. Én csak követtem az ösztöneimet, és felfigyeltem arra, hogy a kisfiam pár napos kora óta előszeretettel pisilt pelenkacserekor. Szinte mindennapos volt, hogy lepisilt, a legkülönfélébb helyzetekben. Így, azon kaptam magamat, hogy a pelenkacseréket áthelyeztem a fürdőszobába, és amikor levettem róla a pelust, már előre a csap fölé tartottam, és rengetegszer sikerült így elkapni a pisit, és idővel olyan is előfordult, hogy a kakit is. A családom nagyon mosolygott ezen, és végül az ő unszolásukra vettünk egy bilit, a kisfiam hat hónapos korában, hogy legalább ne legyek a fürdőszobához kötve a peluscserékkel. Így onnantól kezdve egy hagyományos bili fölé tartottam őt a pelenkacserék közben. 
Amikor a kisfiam hét-nyolc hónapos lett, és mászásból stabilan kiült, felgyorsultak az események. Mivel még ekkor is előszeretettel pisilt pelenka nélkül a fürdőszoba kövére, elkezdtem őt ráültetni a bilire, és játékokat adtam neki. Természetesen semmi erőszak nem volt, ha nem volt kedve ott ülni, akkor egyszerűen lemászott róla, és én nem erőltettem, de olyan is volt, hogy egész hosszasan elüldögélt rajta, és ilyenkor szinte mindig volt eredmény is. Az "esti bilizéseket" követte a reggeli is. Reggel, amikor levettem róla a pelust, ugyanúgy leültünk egymás mellé, csak ő a bilire, és ültünk ott addig, amíg ő akart. Ekkoriban, a kisfiam egy éves korában állt be a napi egyszeri székletürítésre, és ez szinte mindig a reggeli pelus levétele utáni bilin üléskor történt. Így egy éves kora után már nem nagyon emlékszem, hogy kakis pelust kellett volna mosnom. Innentől kezdve minden peluscsere előtt "biliztünk". 
Tavaly májusban, ami egy rendkivül meleg, nyári hónap volt, és akkor volt a kisfiam másfél éves, arra figyeltem fel, hogy egyre nehezebb őt pelenkázni. Sokszor le is vette magáról a pelust, vagy én kergettem őt hosszasan a nappaliban a tiszta pelussal, mert ő kézzel-lábbal tiltakozott. Így azt gondoltam, tegyünk egy próbát, és szabadjára engedtem a pucér kisfiamat a kertben, és persze a lakásban is. Innentől kezdve következett egy olyan két hét, amikor mindenhova pisilt, sokszor a kertben, de olyan is volt, hogy a nappali szőnyegére. De ahogy teltek.múltak a napok, egyre többször jelzett is. Mivel akkor még csak épphogy elkezdett beszélni, mindössze annyit mondott csak: "Piss, ajtó!" Ez jelentette azt, hogy pisilnie, vagy kakilnia kell, és hogy a fürdőszoba ajtóján keresztül jussunk el a biliig. :) Mivel ilyen jól haladtunk itthon, én már akkor sem szerettem volna visszaadni a pelust, amikor elmentünk itthonról, úgyhogy beszereztem egy hordozható bilit (a videón meg is mutatom), a neve: My carry potty, amely szerintem egy zseniális találmány. Eleve nem néz ki úgy, mint egy bili, hanem olyan, mint egy játékos bőrönd. Teljesen légmentesen zár, azaz, ha olyan helyen voltunk, ahol nem tudtam kiönteni a produktumot, akkor akár hazáig szállíthattam benne. Ezzel a csodálatos eszközzel kiegészülve éltük napjainkat.  Egyszóval két hét alatt elértük a közel 100%-os nappali szobatisztaságot.
Ezt követte az éjszakai. Amikor ilyen sikerek lettünk a nappali pelenkátlanodásban, szinte ugyanakkor megtörtént az is, hogy a kisfiam tíz egymást követő éjszaka is száraz pelussal ébredt. A tizenegyedik este feltettem neki a kérdést: pelust szeretne-e, vagy inkább alsónadrágot, amiket már akkor napközben használtunk. Egyértelműen a kisnadrágot választotta. Úgy döntöttem, megbízok benne. Az ezt követő két hétben összesen háromszor történt éjjel baleset, és ötször ébresztett, hogy pisilnie kell. Viszont azóta, az elmúlt több mint egy évben soha!!! nem pisilt be, és elenyészően kevésszer kelt éjjel arra, hogy pisilnie kell, többnyire simán kibírja reggelig.
Hát így történt. Most, hogy a kisfiam már két és fél éves, és már megtanult állva is pisilni, mint a nagyok, már az utazóbilire sincs szükségünk. Teljesen egyértelmű neki az, hogy a Wc-re járunk, ha pisilni, vagy kakilni kell, és szerintem nincs is olyan emléke, hogy valaha pelenkát hordott. Ezt abból gondolom, hogy a kortársai sokszor pelusosak még, és ő csodálkozva néz végig egy peluscserét, és kérdezi, hogy anya, az mi? 
Én úgy gondolom, hogy mivel ő még ennyire pici volt, amikor már ezekkel a dolgokkal találkozott, nekem sokkal könyebb dolgom volt ezen a téren, mint az olyan édesanyáknak, akik 2,5-3 éves korban kezdenek neki a szobatisztulásnak, amikor már a dackorszak is kezdetét veszi. Tisztában vagyok vele, hogy az éjszakai szobatisztaság meglétét egy hormon szabályozza, és elképzelhetőnek tartom, hogy a kisfiam szervezetében ez a hormon nagyon korán megjelent. Mindenesetre az biztos, hogy hiba lett volna a részemről nem az ösztöneimre hallgatni. 

Kendős Anya, 2019.06.10