Tény, hogy amikor az embergyermek megszületik, kilenc hónap várandósság után, sokkal éretlenebb, mint az állatvilágban bármely más utód. Egyesek szerint huszonegy hónapot kellene az anyaméhben töltenie, azaz körülbelül első életévének betöltése után kellene megszületnie. Tehát a szüleire van utalva, szüksége van ránk, a túléléshez. Ez tény, ezzel kár lenne vitatkozni. A másik tény viszont, hogy van neki valamije, ami mindenkinek van, bár felnőtt korunkra sokan elnyomjuk, és kevéssé hallgatunk rá. Hogy mi az, ami a csecsemőt, kisgyermeket ezer szállal köti az Élethez? Az életösztöne.
Valójában olyan keveset tudunk az Életről: hogy hogyan születik, miért pont az a petesejt, miért pont az a spermium... Nem tudjuk, de átszik: az életnek célja van, mindenki valamiért születik a Földre. Nem szeretném most ezoterikus irányba elvinni a témát, bár lehetne. De inkább térjünk vissza az eredeti témánkhoz.
Hogy mi a különbség egy indián édesanya, és egy modernizált világban élő édesanya között? Az egyik legfontosabb különbség az, hogy az indián édesanya hallgat az ösztöneire, és hagyja, hogy a gyermekét is vezesse, óvja, védelmezze, és irányítsa a saját ÉLETÖSZTÖNE.
Nem keveri össze az anyai feladatait azzal az aggodalommal, hogy a gyermekét NEKI kell mindenre rávezetni, mindentől NEKI kell megóvni, megvédeni, és NEKI kell folyamatosan irányítani azt a kisembert, aki a gyermekeként megszületett. Mert könnyen lehet, hogy ezzel pont az ő ösztöneit nyomjuk el, és hitetjük el vele, hogy ő egy esetlen kis lény, aki még a lépcsőről sem tud lemenni úgy, hogy ne gurulna le, aki bármitől, ami a szájába kerül, megfulladhat, és aki biztosan meg fogja szúrni magát, ha megkaparint egy ollót.
A modern világban hajlamosan vagyunk azt hinni, hogy az a feladatunk anyaként, hogy már újszülöttként biztonságos környezetet teremtsünk. Patyolattisztaságot, sterilizált babakellékeket, légzésfigyelővel ellátott rácsos ágyat, járókát veszünk, később kapuval zárjuk el a lépcsőket a kúszó-mászó gyermek elől. Mindent kikapkodunk a kezéből, ami kisebb egy teniszlabdánál, vagy éles, szúró tárgy, és közben mondjuk is neki, úgy, hogy nem is gondolkodunk: add ide, mert megfulladsz, megvágod magad, lezuhansz, elesel, lenyeled, kiszúrod a szemed, megvágod magad... még leírni is szörnyű. Aztán, amikor egyszercsak megkaparintja mégis a gyermek a tiltásuk tárgyát, kihasználva, hogy egy pillanatig nem figyelünk oda, valóra is válik a jóslat: megszúrja, megvágja, elesik, leesik...
Az indián, és a természettel sokkal nagyobb közelségben élő asszonyok nem teszik légzésfigyelővel ellátott rácsos ágyba a gyermeküket. Amíg szükséges, magukra kötözve hordozzák minenhova, érezve a csecsemő minden rezdülését, és így biztosítva számukra azt az egységérzetet, ami természetes folytatása az anyaméhben töltött kilenc hónapnak. Aztán pedig, amikor már mozogni, totyogni kezd, "elengedik" a kezét. Hagyják, hogy a saját tempójában ismerje meg a világot, másszon fel mindenhova, oda is, ahonnan le kell gurulnia... Nem loholnak utána szükségtelenül, aggódva, bíznak benne, és az életösztönében.
Megfigyeltek egy amerikai sziklás helyen élő indiántörzset, ahol a totyogó gyermekek sokszor önfeledten játszanak a szakadék szélén. Egymás közt. Aggódó szülő nélkül. És soha, egyetlen gyermek sem esett még le onnan a törzs történetében. Ez elgondolkodtató, nem?
Mint ahogy minden kavicsot, csontot összeszedve, megrágcsálva sem fulladnak meg.
A kulcs azt hiszem, a bizalom. Bízni benne, hogy a vele született életösztöne megóvja őt. Az ésszerűség határain belül szemmel tartani őt, de engedni, hogy a korának megfelelő ütemben fedezhesse fel a világot, a veszélyt is.
Egy másik nagyon elgondolkodtató eset egy ellenpélda, amikor egy amerikai család kertjében lévő úszómedencét kerítéssel zártak el a totyogó gyermek elől. Egyetlenegyszer felejtették el bezárni a kaput, és a kisgyermek a kiváncsiságától hajtva bele is esett a mélyvízbe. Le sem írom mi történt. Ez egy indián gyermekkel nem történhetne meg.
És akkor most rólunk egy kicsit. Én nagyon magamévá tettem ezt a fajta szemléletet. Kicsi fiam másfél éves korára azt gondolom, a legtöbb esetben tökéletesen tisztában van a veszéllyel. Nem vettünk ki a kezéből semmit, ami kisebb, mint egy teniszlabda, semmit, ami szúrós, vagy vág. Nem fogtuk a kezét - ha nem kérte - a lépcsőn, és nem szaladtunk utána a betonterasz végén, le ne pottyanjon. Helyette pár hónapos korától az ásványvizes kupak volt a kedvenc rágcsálnivalója, a körömvágó ollóval "játszott" a pelenkázón, vagy a kést vette szemügyre a konyhapulton, amíg ebédet főztünk. A jelszavunk: szemmel tartom, de bízok benne! És jelentem, soha nem nyelt le semmit, nem szúrta meg magát, nem vágta meg magát, nem zuhant le a lépcsőn, és a betonterasz végéig futva határozottan megáll, és lefelé mutat, majd közli, hogy "mély".
Persze kapok én is hideget, meleget néha. Kaptam már meg, hogy rossz anya vagyok, mert nem lihegek a gyermekem nyomában minden másodpercben. Megéltem, hogy felelőtlennek nevezzenek, és ne nekem szóljanak, ha a gyermekem általuk veszélyesnek titulált helyzetbe került (felmászott egy sámlira), hanem odarohanjanak "segíteni". Megéltem, hogy könyörögve kérték mások, hogy fogjam meg a fiam kezét egy csöppet sem veszélyes helyzetben, mert az ő gyermekük esett már el ott. Szóval kerültem már emiatt sokszor zavaró szituációkba. De kárpótol engem az a hit, hogy kisfiamból egy magabiztos, az öszöneire hallgatni tudó kis embert nevelek. Egyelőre minden jel erre mutat.
Azt gondolom, hogy nálunk ez működik, és szeretném folytatni ezt a fajta, minél természetesebb, ösztönösebb útját a gyermeknevelésnek. De tisztában vagyok vele, hogy minden ember alaptermészete más, ezért mindig lesznek aggódó szülők, és ez így is van rendjén. Senkit nem szeretnék lebeszélni az aggodalomról, ha valakinek ilyen az alaptermészete, hiszen ez nem ilyen egyszerű. Hiszem, hogy csak a kezdetektől így nevelt gyermeknél függ működni ez a módszer, és csak akkor, ha valóban hiszünk benne, és nem csak elfordítjuk a fejünket, miközben rettegünk, hogy valami megtörténik. Ha mindkét szülő elhiszi, hogy ez a jó út. Pusztán a saját tapasztalatainkról írtam, és mindenki saját belátása szerint döntsön róla.
Köszönöm, hogy elolvastatok! És ha tehetitek, és érdekel, olvassátok el a könyvet is :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése