Hipnoszülésem, hipnoszületésünk

Köszönöm, hogy ennyien támogattok, hogy jó ötlet írni ezt a blogot, és ezen keresztül mesélni az életünkről. Páran jeleztétek, hogy valamelyik bejegyzésben említettem, hogy a szüléstörténetünk is megér egy misét, és hogy osszam meg veletek. Ezért most ez következik. 

Szóval, 19 hónappal ezelőtt született meg a kisfiúnk, Bence, természetes, gyors, és komplikációmentes szülés-születésélménnyel, gátvédelemben, orvosi beavatkozás és fájdalomcsillapítás nélkül a János Kórházban. A szülésemnek az a pár órája életem legnagyobb élménye volt, és lesz is örökké.

Hogyan is indultunk? Az egész várandósságom problémamentes volt ugyan, de azért, hogy a kisbabám kiegyensúlyozottan jöjjön a világra, az elejétől fogva próbáltam mindent elkövetni: jártam magzatkommunikációs tréningekre rendszeresen, jógáztam, és beszéltem hozzá, amikor csak lehetett, ezzel ellensúlyozva, hogy majdnem a hetedik hónap végéig dolgoztam, költöztünk, nagyon pörgős időszakot éltünk.

Az első pozitív tesz óta tudtam, hogy szeretném természetes módon megszülni gyermekemet, ha egy mód van rá, és szerencsére sosem tartoztam azok közé, akik félnek a szüléstől. De járva a kórházi szülésfelkészítőkre, és másokkal beszélgetve egyre szomorúbb lettem, hogy manapság az “oxitocint nem lehet megúszni”, a “gátmetszés első szülőknél elkerülhetetlen”, “a fájdalom elviselhetetlen fájdalomcsillapítás nélkül”.

Talán sokat elmod, hogy a környezetemben nincs egyetlen nő sem, aki orvosi beavatkozásoktól mentesen, nem császármetszéssel fejezte volna be a szülést, vagy egyenesen ne a tervezett császármetszést “választotta”, vagy arra kényszerült volna orvosi okokból.

Ugyan az orvosommal az első pillanatban tisztáztam, hogy én mindenképpen természetes szülésnek szeretnék nekiindulni, mégis elbizonytalanított a környezet, hogy vajon meg fogom-e tudni valósítani. Éreztem, hogy valami hiányzik még a felkészülésemből…

Sajnos elég későn, az utolsó hónapban találkoztam az Örömteli szülés módszerével, az utolsó nőgyógyászati vizsgálat alkalmával egy szórólapot találtam a rendelőben. Amikor megnéztem a www.oromteliszules.hu honlapot, és végignéztem a videókat, komolyan meghatódtam, és egyből tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Bejelentkeztünk a párommal a Hipnoszülés tanfolyamra, és szerencsémre pont időben tudtuk elvégezni.

A szülésig hátralévő egy hónapot Réka tanácsára nagyon komolyan vettem. Naponta háromszor relaxáltam, és gyakoroltam azokat az ellazító technikákat, amelyeket Réka tanított, emellett alkalmaztuk a gátmasszázst, homeopátiát, és minden nap jógáztam, gátizomtornáztam, ittam a málnalevélteát, és beszélgettem a kisfiammal a szülésről, az elengedésről, a méhen kívüli csodálatos életünkről…

 A párom kitartóan támogatott, és időközben teljesen megváltoztatta a véleményét: eleinte nem gondoltuk, hogy apás szülés lesz, mert a párom nem bírja a vér látványát, és nem szereti, ha szenvedek, és ő nem tud segíteni. Aztán a tanfolyam első alkalma után úgy gondoltuk, hogy a vajúdáskor ott lesz, segít nekem relaxálni, és fenntartani a nyugalmamat, aztán amikor jön a vér, minden más, és a baba, akkor kimegy. A tanfolyam végére már biztosan tudtuk, hogy benn fog maradni végig, hiszen milyen butaság lenne a lényegről lemaradni…

Kisfiúnk nem sietett a világra. Elérkezett a 40. hét, és egy-két kósza jóslófájást leszámítva semmi jelét nem mutatta, hogy jönni szeretne. Én tökéletesen éreztem magam, egyáltalán nem éreztem “terhesnek” az állapotomat, amellett, hogy boldog izgalommal vártam a pillanatot…

A 40. heti CTG és ultrahang vizsgálaton a külső méhszáj még csak fél centire volt nyitva, a belső teljesen zárt, sok magzatvízet állapított meg az ügyeletes orvos, aki emiatt szeretett volna befektetni a kórházba, mert a sok magzatvíz veszélyes lehet, ha reped a burok, kisodródhat a köldökzsinór… Nem vállaltam a kórházi befekvést. A szülésznőm, akit egy tanfolyami társam ajánlására választottam, megnyugtatott, hogy amíg zárt a méhszáj, nem tud kijönni, maximum a magzatvíz, márpedig ahhoz hogy nyíljon a méhszáj, fájások kellenek, nekem meg még nincsenek igaziak… Ő pontosan tudta, mit szeretnék, és az első pillanattól nagyon együttműködőnek bizonyult a szülési tervemben foglaltakat illetően is.

Teltek-múltak a napok, kétnaponta CTG-re jártam, közben otthon buzgón gyakoroltam, relaxáltam, őriztem a nyugalmamat, beszélgettem, és bíztam a kisbabánkban. De sajnos a doktornőm sem kecsegtetett túl sok jóval: a 41.hét után ő nem nagyon szeretne tovább várni, ha addig nem indulunk, akkor a betöltött 41. hét után megindítja a szülést.

Így nagyon boldog voltam, amikor a szülésindítás kitűzött időpontja előtti utolsó CTG és ultrahangvizsgálaton felpuhult, érett, bő egy ujjnyira nyitott méhszájat állapított meg a doktornőm. Viszont rögtön óvatosan próbált felkészíteni arra is, hogy még mindig sok a magzatvíz, és a kisbabám feje szabadon lebeg, azaz nem illeszkedett bele a medencebemenetbe, aminek már meg kellett volna történnie. Emiatt sajnos a császármetszésnek nagyobb az esélye, de mivel tudja, hogy szeretném, mindenképp megpróbáljuk a természetes szülést. Oxitocinnal indított szülést javasolt, pontosítottuk az időpontot, két nap múlva, kedden, reggel hatkor, a szülőszobán.

Próbáltam elfogadni a helyzetet, hiszen ha a kisbabánk ezt az utat szeretné választani, akkor ez így van jól, és biztos valami oka van, amiért nem illeszkedett be a fejecskéje, hiszen számtalanszor “megbeszéltük” már, pontról-pontra, hogy hogyan fog zajlani a születése.

Viszont az érett méhszájamra való tekintettel elhatároztuk a párommal, itt az ideje mindent bevetni: a fennmaradó két napot túrázással töltöttük, ebédre jó csípős kínait ettünk, lépcsőztem, és az intim pillanatokat sem mellőztük. A párom kinézett egy szegfűszeg-fahéj tea receptet, amit el is készített nekem, és amit vasárnap este, hat óra tájban ittam meg. Utána közvetlenül megittam a “bábakoktélt”: a párom szakácsmesterségét alkalmazva kicsit módosított recept alapján készített el nekem: az alkholot kihagytuk, ricinusolaj, sárgabaracklé, ananászlé, és sárgabaracklekvárt turmixolt össze.

Utána elmentem hajat mosni, és a zuhanyzóban észleltem, hogy mintha elindult volna valami… Jöttek a “hullámzások”, eleinte rendszertelen időközönként, de mire megszárítottam a hajam, addigra éreztem, hogy ideje lenne mérnem: akkor 5-6 perces időközönként jöttek a 35-45 másodpercnyi hullámok. Boldog izgalom töltött el mindkettőnket, talán most indul…
Felhívtam a szülésznőnket. Azt mondta, hogy menjek el fürödni megint, és nézzük meg mi történik, erősödnek, vagy elmúlnak az összehúzódások. Mire kijöttem a zuhanyzóból, már nagyon erősek lettek a hullámok, 3-4 percenként ismétlődtek, és hevesek voltak. A páromra néztem: indulunk szívem, megszületik a kisbabánk…

Útközben a hullámok már olyan hevesek lettek, hogy szinte magától is belekerültem abba a mély, relaxált állapotba, amit annyit gyakoroltam, miközben a lassú légzés technikájával elképzeltem a méhszájamat, mint egy nyíló rózsabimbót… A kórházban a CTG már nagyon erős “fájásokat” mutatott, és én alig érzékeltem a külvilágot. Egy-egy fél mondat jutott csak el hozzám, hogy adhatnék a fájásaimból a többi vajúdó kismamának… 

Nem volt szabad szülőszoba, amikor megérkezett a szülésznőm, épp jókor, mert a vizsgáló mosdójában elment a magzatvíz, és meghallottam ahogy a doktornő mondja, hogy már bő három ujjnyi a méhszáj.

Mire a szülőszobára jutottunk, már átöltözni sem tudtam, semmire nem vágytam, azonnal az ágyra feküdtem, közben megint hallottam, négy ujjnyi a méhszáj, öt ujjnyi, elsimult a méhszáj… Mindeközben a páromnak épp hogy annyi ideje volt csak, hogy leoltassa a villanyt, és bekapcsolja a halk zenét. Mindent elterveztük, és egy sporttáskányi kelléket vittünk magunkkal, gyertyákat, mécseseket, jógamatracot, párnákat, de jóformán arra sem volt idő, hogy felhozzuk az autóból. Az utcai ruhámban szültem.

De nekem ott akkor, semmire nem volt szükségem. Mélyen önmagamba merültem, belső önvalóm birodalmába, ahogy annyit hallgattam a relaxációkkor, és egyfolytában azt vizualizáltam, hogy egy uszadékfa vagyok, egy tengerparton, és teljesen átadom magamat a hullámoknak, hagyom, hogy a testem azt csinálja, amit a tenger hullámai tesznek vele… Eközben pedig lelki szemeimet a kisbabámon tartottam, bíztattam, és végtelen szeretetet küldtem felé.

A párom nagyon ügyesen segítette fenntartani ezt befelé koncentráló, ellazult állapotot. Hallottam a hangját, ahogy dicsér, éreztem ahogy borogatja homlokom, simogatja a kezem… Nagyon jól esett minden mozdulata. A szülésznőm is folyamatosan biztatott, és irányította a testhelyzeteket, hogy kisbabánk feje be tudjon illeszkedni a szülőcsatornába. Én pedig beleengedtem magam a helyzetbe, átadtam magam, és ahogy szoktad mondani, hagytam, hogy a méhem eljárja a szülés táncát. 

A világ összes női energiáját kölcsönvettem egy időre, olyan elementáris erő részesévé váltam. Nem tudom mennyire fájt, mert nem a fájdalomra koncentráltam. A fájdalom szó nem fejez ki semmit. Csodálattal voltam annak a hatalmas, ösztönös erőnek a szemtanúja, hogy mire képes a testem, hogy a világra hozza a kisbabámat.

Egy kritikus pont volt, ami eljutott a tudatomig, amikor a kisbabámnak a “szoroson” (medence csontos gyűrűjén) kellett átjönnie, érzékeltem, ahogy a doktornőm ránéz a szülésznőre, nem értettem mit mondott, csak azt érzékeltem, hogy ezzel sok idő ment el. Hogy talán most dől el, hogy be tudom-e fejezni császármetszés nélkül… Összeszedtem még jobban magam, éreztem, hogy ezen sok minden múlik… Minden erőmet összpontosítottam. 

A doktornő, és a szülésznőm közben a diktálták a tempót, mikor lazítsak, mikor toljam lefelé a kisbabámat a légzésemmel, és én mindent elkövettem. Aztán éreztem, ahogy megváltozik a légkör a szobában, elérkezett a kitolás, és tudtam, hogy mindjárt megérkezik a kisbabánk… Megsimogattam a feje búbját…

És egyszercsak ott volt. Leírhatatlan. Elmondhatatlan. A köldökzsinórt én vágtam el, mert éreztem, hogy nekem is szükségem van arra, hogy elengedjem ennek a csodálatos várandósságnak minden percét, és felkészülhessek a kisbabámmal való találkozásra a kinti világban.

“Az aranyóra” gyönyörű volt. Két órát töltöttünk el háborítatlanul hárman, ölelve, szopizva, meghatódott könnyek közt.

Hatalmas hálát érzek, és nem győzöm megköszönni az égieknek, amiért átélhettem ezt a csodát. Nagyon örülök, hogy megismerkedhettem a Hipnoszülés módszerével, és szívből ajánlom minden nőnek.

Végtelenül köszönjük a szülésznőnknek, Palotai Évának, hogy szeretetével, gondoskodásával, és megértésével kísért végig ezen a csodálatos, természetes folyamaton, és doktornőmnek, Dr. Pepó Lillának, hogy bízott Bennünk, és amellett, hogy esélyt adott a természetes szülésre, magabiztos szaktudásával lehetővé is tette, hogy biztonságban megéljük azt.

Köszönöm a páromnak, hogy végig támogatott engem, és hogy osztozhattam vele a szülés, kisfiúnk születésének csodájában, és nagyon köszönöm a drága kisbabámnak, hogy ilyen fantasztikusan együtt tudtunk működni a születése során, és hiszem, hogy ez egész hátralévő életünkben így lesz. Hiszem, hogy a szülés lehetőség a nőiségünkben rejlő, hatalmas, ösztönös erő megtapasztalására.

Köszönöm, hogy végigolvastál, és kívánok minden nőnek hasonló élményt. 

Mosható pelus, EC, szobatisztaság és miegymás

Hosszú történet ez is, de elmesélem, mi hogyan csináltuk. Annál is inkább, mivel június utolsó hete a mosható pelenkák jegyében telik, és hiszem, hogy ez is hozzásegíthett bennünket ahhoz, ahol most tartunk. Na meg az EC. Az EC-vel, azaz a természetes csecsemőhigiénia módszerével akkor találkoztam először - kisfiam pár hónapos korában -, amikor meghoztam a döntést, hogy váltunk az eldobható pelenkákról a moshatóra. Farkas Veronika, akitől az első mosható pelenka készletünket szereztük, ő tett említést nekem a természetes csecsemőhigiéniáról is. 

Így, ahogy itthon átálltunk a mosható pelenkára, úgy olvastam közben a szakirodalmat az EC-ről, és jöttem rá, hogy lehet, hogy nekem már a kezdetektől is EC-znem kellett volna. Végül a kettőt párhuzamosan alkalmaztuk. Na de nézzük szépen sorjában. 

A mosható pelenkázásra elsősorban környezetvédelmi okokból tértünk át. Elborzasztott a gondolat, hogy egyetlen gyermek szobatisztaságáig 1-1,5 tonna, 500 év alatt lebomló szemetet termel, csak az eldobható pelenkákkal. Az másodlagos volt, de nyilván szempont, hogy mennyi pénzt költünk el ilyen módon nyilvánvalóan szemétre.

Természetesen az elején én is azt gondoltam, hogy mennyi plusz időt fog igénybe venni, ha mosnom kell a pelenkákat, sőt, a családom is ezt gondolta. De nagyon örülök, hogy kitartottam. Ma már kijelenthetem, hogy a mai modern mosógépek világában egyáltalán nem megterhelő mosizni. 
A készletünk 8 db külsőből ("gumibugyi"), és 30 db prefold belsőből állt, valamint egész pelenkás korszakunk alatt 2 doboz kakifogó papírt használtunk el. Nekünk pelenkakülsőből a Hamac vált be legjobban, de elépesztő mennyiségű, mintájú, és színvilágú külső kapható, remek gyártóktól. (www.temiti.hu) Az egész készletem körülbelül 50.000-60.000 forintba került, ami tekintve, hogy legalább két generációt fog kiszolgálni, jóval kevesebb anyagi áldozat, mint gyermekenként két hetente venni 3000-5000 forintonként az eldobható pelenka csomagot.

A gyakorlatban, amikor cseréltem a mosható pelust, ha kaki volt benne, akkor lehúztam a WC-n a kakifogó papírral együtt, a prefold belsőt pedig folyó víz alatt átöblítettem, alaposan kicsavartam, és ha itthon voltunk, akkor így, alaposan kicsavarva egy erre a célra rendszeresített pelenkatároló vödörben gyűjtöttem, ha pedig úton voltunk, akkor egy nejlonzacskóban betettem a táskámba. A külsőt, vagyis a gumibugyit, csak akkor cseréltem, ha szennyeződött, ha nem, akkor új belső bele, és ment vissza a kisfiamra. Mindez nem volt több idő, mint egy átlagos pelenkacsere az eldobóssal: hiszen ott még a krémezés is időt vesz el. A moshatónál nem használtunk popsikrémet, mert nem kellett. Nem mindegy, hogy a babapopsi egy biopamut, természetes anyaggal találkozik, vagy egy műanyag, természetidegen pelenkával. 
A mosás pedig úgy nézett ki, hogy a belsőket eleinte hetente kétszer, aztán már csak hetente egyszer, a teafa illóolajos pelenkatároló vödörből kivéve, 90 fokon, mosódióval, vagy mosódiólével mostam, és ecettel öblítettem. (A mosódió, és az ecet szintén a környezettudatos gondolkodás jegyében) Majd szárítógépben szárítottam. 
A pelenkakülsőket, simán, a ruhákkal együtt, 30-40 fokon, szintén környezetbarát módon. 
A kaksis belsőket, illetve ha szennyeződőtt a külső is, akkor azt még frissiben a gyermekről leszedve bedörzsöltem marhaepe szappannal, és úgy csavarva ki, landoltak a pelenkatartó vödörben.
Szóval az egész procedúra heti egy alkalommal több mosógépi mosást, illetve az elején a kaksis pelusok marhaepe szappannal történő előkezelésével jelentett több időt, mintha maradtunk volna az eldobósnál. Ráadásul ezt a minimális időt szerettem is ezzel tölteni, valahogy olyan természetessé vált, hogy nagyon megszerettük a moshatózást. Ma már el sem tudom képzelni, hogy hogy lehet NEM moshatózni. Persze ez nem igaz, ugyanis amikor nyaraltunk, vagy elutaztunk valahova több napra, akkor mi is eldobhatóst használtunk, ha nem volt mosógép, stb. Tehát arra használtuk az eldobhatóst, amire szerintem való. 
Szóval nekünk nagyon bejött. Olyannyira, hogy amikor kisfiam másfél éves korára egyszercsak szobatiszta lett, még kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar véget ért ez az időszak. Gondosan elmostam, és eltettem a pelenkasztesst a kistesónak, és váltottunk alsógatyákra. A legkisebb méretre, ami csak kapható volt :)

És akkor nézzük, hogyan alakult az út a mosható pelenkáktól a szobatisztaságig. Nem tudatosan kezdtünk EC-zni. Az igazság az, hogy kisfiam szinte az első percektől rendszeresen pisilt le peluscsere előtt. Olyannyira, hogy már az első napoktól fogva tisztába tétel előtt, elővigyázatosságból néha a csap felé tartottam, sokszor jött pisi, és volt hogy kaki is. Családtagjaim kinevettek, hogy ez milyen hülyeség, akkor már miért nem veszek bilit. Úgyhogy vettünk, és körülbelül hat hónapos korától afölé tartottam, amikor úgy jött ki a lépés, akkor már néha kisfiam jelzéseire is hagyatkozva, ugyanis kaksi előtt felfigyeltem a jellegzetes mozdulataira. Aztán amikor ülni tudott már, hét hónaposan, felgyorsultak az események. 
Ekkor rendszeresítettük az esti bilire ülést, mielőtt a csempére pisilt volna. Körbetettem játékokkal, és addig ült rajta, ameddig ő akart. Pár hét elteltével rendszeresen bele is pisilt. Ezután reggel is biliztünk. Ekkor kezdtük elkapni a kakikat is, mert kisfiam 80%-ban reggel kakil, emlékeim szerint legalább tíz hós kora óta. Ettől fogva nem emlékszem arra, hogy kaksis pelust kellett volna mosnom. Ha véletlenül nem reggel kakilt, idővel egyértelműen jelezte, amikor kell, és el is értünk a biliig. 
Aztán egy idő után minden tisztába tétel előtt felkínáltam a bilit, legtöbbször élt is vele, emiatt egyre többször vettem le róla száraz pelust. Amikor 18 hónapos lett, arra lettem figyelmes, hogy egyre sűrűsödtek azok a reggelek, amikor száraz pelust vettem le róla, és aztán egyszercsak két héten keresztül minden nap. Egyik este nem is hagyta, hogy ráadjam a pelenkát, kézzel-lábbal tiltakozott. Ekkor gondoltam egyet, és megkérdeztem tőle, mit szeretne felvenni, pelust, vagy alsógatyát. Egyértelműen az alsógatyát választotta. Ennek már egy hónapja, és azóta egyszer sem pisilt be éjjel, se nappal. Összesen kétszer keltett fel éjjel, hogy "piss, ajtó!", de egyébként kibírja reggelig. Ezzel egyidőben napközben is lekerült a pelus, kihasználva a jó időt. Napközben egyébként viszem magammal mindenhova a bilit, de rövidebb úton kibírja, és száraz marad. Az elején pár napig volt egy rövidebb bilisztrájk, amikor meg is ijedtem, hogy lehet, hogy túl gyors tempót diktálok, mert hiába kérdeztem tőle, hogy kell-e pisilni, rázta a fejét, majd egy perc múlva a kőre pisilt. Akkor mondtam neki, hogy semmi gond, akkor ül bilire, amikor akar. Pár nap múlva megtört a jég, és azóta, már egy hónapja minden alkalommal szól, hogy “piss!, piss!” Egy hónapja nem volt baleset, sem éjjel, sem nappal. Úgyhogy nálunk, Pá-pá, pelus!

Ahogy említettem, időközben elolvastam sok szakirodalmat az EC-ről és szentül hiszem, hogy ez volt a mi utunk is, és ez lesz a kistesóval is, még ha nem is pontról pontra tartottuk be a módszert. Az EC úgy tartja, hogy minden gyermek úgy születik, hogy képes szabályozni az ürítését, csak mi elnyomjuk ezt a képességét azzal, hogy ráadjuk a pelenkát. Azaz megtanítjuk neki, hogy nem kell szabályoznia, minden mindegy, menjen csak a pelusba. Aztán megpróbáljuk megtanítani neki, hogy igenis mostantól szabályozza, és ne pisiljen, kakiljon pelusba. Nem túl logikus, ugye? 
Az EC-t legtöbben olyanok kritizálják, akik összekeverik az ötvenes évek (Dr. Spock) "korai bilire szoktatásával", ami egy drasztikus, erőszakos módszer volt, a gyermeket sokan addig ültették a bilin, amíg nem sikerült bele valami... Az EC-ben pont ez az erőszakosság nincs meg, a gyermek megfigyelésén alapul, majd a bilizés játékos módon, a napi rutinba építésével folytatódik. (www.pelenkatlanodj.com, Krémer Sára) 

Az a nézőpont pedig, miszerint a gyermek 2,5-3 éves korára érik meg! arra, hogy szobatiszta legyen, meghogy éjszaka nem tudja tartani a vizeletét a gyermek, mert nem termelődik a szervezetében ADH hormon... véletlenül pont egy olyan ember (Dr. Brazelton) szájából származik, aki az eldobható pelenka piacra dobásakor a Pampers Intézet szakembere volt. Nem kell nagy reklámszakértőnek lenni ahhoz, hogy elgondolkodjunk azon, mégis kinek az érdeke az, hogy a gyerek 2-3 éves koráig, vagy tovább eldobható pelenkát használjon? Miközben a világ 75 országában nem ismerik egyáltalán a pelenka fogalmát? Ezt a cikket teljes szívemből ajánlom mindenkinek: (https://csaladhalo.hu/egeszseg-es-lelek/ec-felelmek-2-miben-mas-az-ec-mint-tul-korai-bilire-szoktatas/)

Én így látom, és nekünk ezek a módszerek jöttek be. Természetesen tiszteletben tartom, ha valaki nem így látja. A saját tapasztalatainkat írtam le, hátha kedvet csinálok azoknak, akik még előtte állnak. Egyébként, most, ahogy e sorokat írom, és a kisfiam játszik körülöttem, épp most szólt, hogy "piss, piss!". Azonnal felálltam, és mentem a fürdőszoba felé, hogy gyere akkor, de ő nem jött, mert közben elment nekem elhozni a sámlit a nappaliból, amit még reggel cipelt ki. Elment, hogy odahozza nekem a fürdőszobába a sámlit, mert tudta, hogy mindig azon szoktam ücsörögni vele, amíg ő végzi a dolgát. Odacipelte nekem, és csak eztán ült rá a bilire, és pisilt bele. Hihetetlen büszke vagyok rá. Köszönöm, hogy elolvastál!

Bizalom és életösztön

Amikor várandós voltam, egy terapeutától, akihez magzatkommunikációra jártunk, (Petre Veronikától, - www.kristalykert.hu - erről majd később) kaptam egy könyvet, az egyetlenegyet, amit elolvastam a "gyereknevelésről". Azt mondta, olvassam el, és mire a végére érek, anya leszek. A könyv, Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. Nagyon nehéz lenne összefoglalni, mi mindenről szól a könyv. Inkább arról szeretnék írni, nekem mit nyújtott azáltal, hogy bepillantást nyertem abba, hogy természetközeli népek, a jekána indiántörzsek hogyan nevelgetik gyermekeiket (kontinuun-elv). Összehasonlítva azzal, ahogy a modern, bocsánat a kifejezésért, de "elidegenedett" világban született gyermekeket a szüleik. Biztos írni fogok még több aspektusról is, hiszen égbekiáltó a különbség, de most először "csak" a bizalomról szeretnék írni.

Tény, hogy amikor az embergyermek megszületik, kilenc hónap várandósság után, sokkal éretlenebb, mint az állatvilágban bármely más utód. Egyesek szerint huszonegy hónapot kellene az anyaméhben töltenie, azaz körülbelül első életévének betöltése után kellene megszületnie. Tehát a szüleire van utalva, szüksége van ránk, a túléléshez. Ez tény, ezzel kár lenne vitatkozni. A másik tény viszont, hogy van neki valamije, ami mindenkinek van, bár felnőtt korunkra sokan elnyomjuk, és kevéssé hallgatunk rá. Hogy mi az, ami a csecsemőt, kisgyermeket ezer szállal köti az Élethez? Az életösztöne.

Valójában olyan keveset tudunk az Életről: hogy hogyan születik, miért pont az a petesejt, miért pont az a spermium... Nem tudjuk, de átszik: az életnek célja van, mindenki valamiért születik a Földre. Nem szeretném most ezoterikus irányba elvinni a témát, bár lehetne. De inkább térjünk vissza az eredeti témánkhoz.

Hogy mi a különbség egy indián édesanya, és egy modernizált világban élő édesanya között? Az egyik legfontosabb különbség az, hogy az indián édesanya hallgat az ösztöneire, és hagyja, hogy a gyermekét is vezesse, óvja, védelmezze, és irányítsa a saját ÉLETÖSZTÖNE.
Nem keveri össze az anyai feladatait azzal az aggodalommal, hogy a gyermekét NEKI kell mindenre rávezetni, mindentől NEKI kell megóvni, megvédeni, és NEKI kell folyamatosan irányítani azt a kisembert, aki a gyermekeként megszületett. Mert könnyen lehet, hogy ezzel pont az ő ösztöneit nyomjuk el, és hitetjük el vele, hogy ő egy esetlen kis lény, aki még a lépcsőről sem tud lemenni úgy, hogy ne gurulna le, aki bármitől, ami a szájába kerül, megfulladhat, és aki biztosan meg fogja szúrni magát, ha megkaparint egy ollót.

A modern világban hajlamosan vagyunk azt hinni, hogy az a feladatunk anyaként, hogy már újszülöttként biztonságos környezetet teremtsünk. Patyolattisztaságot, sterilizált babakellékeket, légzésfigyelővel ellátott rácsos ágyat, járókát veszünk, később kapuval zárjuk el a lépcsőket a kúszó-mászó gyermek elől. Mindent kikapkodunk a kezéből, ami kisebb egy teniszlabdánál, vagy éles, szúró tárgy, és közben mondjuk is neki, úgy, hogy nem is gondolkodunk: add ide, mert megfulladsz, megvágod magad, lezuhansz, elesel, lenyeled, kiszúrod a szemed, megvágod magad... még leírni is szörnyű. Aztán, amikor egyszercsak megkaparintja mégis a gyermek a tiltásuk tárgyát, kihasználva, hogy egy pillanatig nem figyelünk oda, valóra is válik a jóslat: megszúrja, megvágja, elesik, leesik...

Az indián, és a természettel sokkal nagyobb közelségben élő asszonyok nem teszik légzésfigyelővel ellátott rácsos ágyba a gyermeküket. Amíg szükséges, magukra kötözve hordozzák minenhova, érezve a csecsemő minden rezdülését, és így biztosítva számukra azt az egységérzetet, ami természetes folytatása az anyaméhben töltött kilenc hónapnak. Aztán pedig, amikor már mozogni, totyogni kezd, "elengedik" a kezét. Hagyják, hogy a saját tempójában ismerje meg a világot, másszon fel mindenhova, oda is, ahonnan le kell gurulnia... Nem loholnak utána szükségtelenül, aggódva, bíznak benne, és az életösztönében.

Megfigyeltek egy amerikai sziklás helyen élő indiántörzset, ahol a totyogó gyermekek sokszor önfeledten játszanak a szakadék szélén. Egymás közt. Aggódó szülő nélkül. És soha, egyetlen gyermek sem esett még le onnan a törzs történetében. Ez elgondolkodtató, nem?
Mint ahogy minden kavicsot, csontot összeszedve, megrágcsálva sem fulladnak meg.

A kulcs azt hiszem, a bizalom. Bízni benne, hogy a vele született életösztöne megóvja őt. Az ésszerűség határain belül szemmel tartani őt, de engedni, hogy a korának megfelelő ütemben fedezhesse fel a világot, a veszélyt is.

Egy másik nagyon elgondolkodtató eset egy ellenpélda, amikor egy amerikai család kertjében lévő úszómedencét kerítéssel zártak el a totyogó gyermek elől. Egyetlenegyszer felejtették el bezárni a kaput, és a kisgyermek a kiváncsiságától hajtva bele is esett a mélyvízbe. Le sem írom mi történt. Ez egy indián gyermekkel nem történhetne meg.

És akkor most rólunk egy kicsit. Én nagyon magamévá tettem ezt a fajta szemléletet. Kicsi fiam másfél éves korára azt gondolom, a legtöbb esetben tökéletesen tisztában van a veszéllyel. Nem vettünk ki a kezéből semmit, ami kisebb, mint egy teniszlabda, semmit, ami szúrós, vagy vág. Nem fogtuk a kezét - ha nem kérte - a lépcsőn, és nem szaladtunk utána a betonterasz végén, le ne pottyanjon.  Helyette pár hónapos korától az ásványvizes kupak volt a kedvenc rágcsálnivalója, a körömvágó ollóval "játszott" a pelenkázón, vagy a kést vette szemügyre a konyhapulton, amíg ebédet főztünk. A jelszavunk: szemmel tartom, de bízok benne! És jelentem, soha nem nyelt le semmit, nem szúrta meg magát, nem vágta meg magát, nem zuhant le a lépcsőn, és a betonterasz végéig futva határozottan megáll, és lefelé mutat, majd közli, hogy "mély".

Persze kapok én is hideget, meleget néha. Kaptam már meg, hogy rossz anya vagyok, mert nem lihegek a gyermekem nyomában minden másodpercben. Megéltem, hogy felelőtlennek nevezzenek, és ne nekem szóljanak, ha a gyermekem általuk veszélyesnek titulált helyzetbe került (felmászott egy sámlira), hanem odarohanjanak "segíteni". Megéltem, hogy könyörögve kérték mások, hogy fogjam meg a fiam kezét egy csöppet sem veszélyes helyzetben, mert az ő gyermekük esett már el ott. Szóval kerültem már emiatt sokszor zavaró szituációkba. De kárpótol engem az a hit, hogy kisfiamból egy magabiztos, az öszöneire hallgatni tudó kis embert nevelek. Egyelőre minden jel erre mutat.

Azt gondolom, hogy nálunk ez működik, és szeretném folytatni ezt a fajta, minél természetesebb, ösztönösebb útját a gyermeknevelésnek. De tisztában vagyok vele, hogy minden ember alaptermészete más, ezért mindig lesznek aggódó szülők, és ez így is van rendjén. Senkit nem szeretnék lebeszélni az aggodalomról, ha valakinek ilyen az alaptermészete, hiszen ez nem ilyen egyszerű. Hiszem, hogy csak a kezdetektől így nevelt gyermeknél függ működni ez a módszer, és csak akkor, ha valóban hiszünk benne, és nem csak elfordítjuk a fejünket, miközben rettegünk, hogy valami megtörténik. Ha mindkét szülő elhiszi, hogy ez a jó út. Pusztán a saját tapasztalatainkról írtam, és mindenki saját belátása szerint döntsön róla.

Köszönöm, hogy elolvastatok! És ha tehetitek, és érdekel, olvassátok el a könyvet is :)

Annyi időm sincs, mint eddig

Nem hittem, hogy ez így van, bár mindenki mondta, hogy hajajj, majd ha megszületik a gyermek, ez lesz, meg az lesz, csak idő nem lesz semmire. Én is, mint mindenki, hittem is, meg nem is. Mi máshogy csináljuk majd, gondoltuk. És ez be is jött, máshogy csináljuk, de időnk nem lett több. Sőt, talán kevesebb is, merthogy a Kötődő életet választottuk, és nem bántuk meg. Még akkor sem, ha nincs időnk, ha nem ragyog a ház, ha nem főzök mindennap, és ha sokszor alig érünk oda valahova, akkor sem.

Viszont. Az én kisfiam a mai napig igény szerint szopizik, nappal, és éjjel, ezerszer. Az én kicsi fiam nagyon ritkán sír. Az én kicsi fiamat pár napos kora óta hordozom. Kendőben. Az én kicsi fiam magának alakítja a napirendjét, én meg alkalmazkodom hozzá. Az én kicsi fiam mindig jókedvű, és mindig nevet, mindig kiegyesúlyozott, bizalommal teli kis totyogó, aki tudja, hogy mindig számíthat ránk.

Az én kicsi fiammal rengeteg programunk van hétközben. Járunk Kangatréningre, Maminbabára, Babatornára, Ringatóra, Babaúszásra, Baba-mama jógára, Anyabarátnővel és kisfiával kirándulni, játszóházba, játszótérre... És mindenhonnan elkésünk. De ott vagyunk! Élményeket halmozunk. És engem most ez tesz leginkább boldoggá. A többi meg majd alakul.

Ehhez van egy drága párom, aki már elfogadta, hogy egyelőre nem leszek olyan feleség, aki minden este vacsorával várja otthon. (Megjegyzem nem is vagyok még feleség) Ha vacsorával nem is, lelkes napi élménybeszámolóval annál inkább. Aztán együtt csinálunk vacsorát. Hárman. Így élünk mi. És ez nekünk most egyelőre jó így. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megadatik.

Persze én is szeretnék majd Olyan feleség is lenni. Talán napról-napra fejlődöm. De sohasem voltam az az ember, aki jól bírja a mókuskerékben. Mindennap ugyanazt, ugyanúgy... Ráadásul ahogy növekszik a kicsi fiam, annál inkább érzem, hogy le kell kötnöm az energiáit. Hogy meg kell töltenem a kicsi kis életét eseményekkel, ingerekkel, élményekkel. Igazi kihívás ez nekem, miközben én is élményekkel telítődöm, és élvezem az anyaság minden percét. Így. Rendhagyó anyaként. Folyt.köv.

Libben a tarka nagy kendő

Ki vagyok Én?  Egy dietetikus, személyi edző, hobbifotós, újdonsült anyuka, aki beleszeretett a hordozásba, és azon belül a hordozókendők világába. Amikor elhatároztam, hogy hordozási tanácsadó leszek, akkor elsősorban az a vágy vezérelt, hogy azt a csodálatos érzést adjam át a hozzám fordulóknak, amit számomra a szövött hordozókendők csodálatos világa jelentett azóta, amióta a kisfiam megszületett. A szövött kendő élményének terjesztése azoknak, akik szeretnék szép, és különleges anyagokba burkolva magukhoz ölelni a kisbabájukat, ahogy én is teszem.

A hordozókendő számomra több mint egy hordozóeszköz. Olyan, mint egy puha, meleg, szép, közös ruha, amelyben olyan szorosan tudhatom magamon a kisbabámat, mintha még mindig egyek, egy test, egy lélek lennénk. 
A szövött hordozókendő a kisbaba számára is a legoptimálisabb választás, újszülött kortól a hordozós kor végéig, mert egy jól kivitelezett kötésben ortopédiailag mindig a legjobb pozícióban helyezkedik el. 

A hordozókendő a legtermészetesebb, legősibb hordozóeszköz, és ráadásul nagyon praktikus, mert rengetegféle kötés létezik, amelyből mindenki kiválaszthatja azt/azokat a kötéseket, amelyek számára és a kisbaba számára is a legkényelmesebbek.

A szövött hordozókendők rendkívül sokfélék: hosszúak, közepesen hosszúak, rövidek, készülhetnek pamutból, de keveredhetnek az anyagok is len, bambusz, kender, selyem, repreve, gyapjú, tencel…, stb., lehetnek csíkosak, színesek, egyszínűek, tarkák, visszafogottak, elegánsak, de vagány sokszínűek is. Biztosan mindenki megtalálja a stílusának leginkább megfelelőt..

Egy szép hordozókendő öltöztet. Olyan, mint egy kötelező ruhadarab, mindennapra, nekem és a kisbabámnak. Ezért az olyan "függő" kendőzők szerint, mint amilyen én is vagyok, több is kellhet belőle. Hiszen mindennap más hangulatunk van! Én először sokszor kendőt választok, aztán ahhoz választom a ruhát.

A hordozókendő ölel, melegít, biztonságot ad, betakar, öltöztet. A hordozókendő szerelem. Szeretném, ha beleszeretne más is!

Nagyon keresem azokat, akik nyitottak a kendőzésre, és nem bánják, ha a hordozókendőkön keresztül egy új szenvedély is költözik az életükbe. Szeretném bebizonyítani, hogy a kendőzés nem macerás, nem bonyolult, és nem veszélyes “mutatvány”.
A legjobban hordozókendő tanácsadó szeretnék lenni. Szeretném, ha az új hobbim - ami a kisfiam születésével érkezett az életembe -, lehetne az új hivatásom (a meglévők mellé). Június elején vizsgáztam Clauwi hordozási tanácsadóként. Szeptemberől pedig a törökbálinti Zsebibaba Hordozós klubot vezetem társammal, Piroskával. Lesz eszközpróbálás, egyéni tanácsadás, kölcsönzés, kötésjavítás, előadások... Szóval gyertek! 

Kendőbe fel! 

Kendős Anya született

Az élet úgy hozta, hogy csak a harmincas éveim végén lettem anyuka. Így előtte volt lehetőségem "kitombolni" magam az üzleti életben, az önmegvalósítás sok területén, elsősorban dietetikusként, vállalkozóként, tanárként, előadóként, újságíróként, forgatókönyvíróként... egy kedves régi páciensem mondta, hogy én már minden voltam, csak akasztott ember nem. Hát, életem ilyetén pörgése közepette robbant be a várva várt gyermek a mindennapjainkba.

Már jóval a pozitív teszt előtt tudtam, hogy a szakmai-üzleti életben elértem már mindent, amire vágytam, csak a gyermek(ek) hiányoznak borzasztóan még. Drága párom ennek úgy örült, mert ő bizony talán már előbb is szerette volna, ha én végre egy babakocsit tologató, gyermek(ek)et nevelő, gondoskodó édesanya, és feleséggé válnék.

Ugyan a babakocsi kimaradt, helyette lett hordozókendő, számtalan, de így születtem meg 2016 év végén édesanyaként. Az elmúlt egy-másfél év távlatában pedig elmondhatom, hogy ilyen boldog még sosem voltam. Drága párommal, édes kisfiam, és egy reménybeli hugica vagy öcsike anyukájaként.

Már a kisfiam világra jötte előtt tudtam, hogy hordozni szeretném őt, mert egy terapeuta, akihez magzatkommunikációra jártam, a kezembe adott egy könyvet (Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában), és azt mondta, hogy ne olvassak semmi mást a gyereknevelésről, csak ezt, mert mire ezt a könyvet elolvasom, anya leszek. Talán igaza is lett.

Az első hordozókendőmet még pocakosan vettem, és pár napos kisfiamon már be is vetettem. Azóta már egy vagyonom áll hordozókendőben, mert igazi szenvedélyem lett, különböző mintájú, hosszúságú, és anyagösszetételű szépségek. Tegnap vizsgáztam Clauwi hordozási tanácsadóként. Ezzel párhuzamosan hurciklubról álmodom Törökbálinton, ahol lakom, hogy jó sokatokat megfertőzhessek a hordozókendő szerelemmel.

A blogot azért indítottam, mert már egy ideje úgy érzem magam, mint egy korsó, aki túlcsordult az érzelmektől, és szeretném a szívemet ilyenmódon rendszeresen "lecsapolni", hátha inspirálhatok másokat, anyukákat, akik hasonlóan, vagy éppen teljesen máshogy :) élik meg az anyaságot. Boldogan, kialvatlanul, élményekkel telve, kötődve-szeretve, túlcsordulva. Hamarosan találkozunk!