Kendős Anya vagyok, és ez itt az Örömteli felkészülés a második szülésemre videósorozat 5. része.
Ebben a részben egy mély lelki tartalommal jöttem, a második várandósságom személyes megéléséről. A teljes videó megtekinthető itt:
Az első várandósságom tele volt várakozással, rácsodálkozással, már-már gyermeki naivitással. Mivel szerencsére soha nem volt bennem félelem a fájdalomtól, tudtam, hogy hüvelyi úton szeretnék szülni.
Természetesnek tartottam, hogy természetesen szeretnék szülni, és fele ennyit sem tudtam arról, hogy a természetes szülés a kórházakban sokszor mennyire nem természetes.
Még azt sem tudtam felfogni, hogy mennyire nagy szerencse, hogy Isten elvezetett az Örömteli szülés tanfolyamra, ami nélkül ma már hiszem, hogy nem valószínű, hogy így sikerült volna a szülésem.
A várandósságom utolsó hónapjában a tanfolyamon tanult relaxációkat végeztem naponta többször is, és ennek köszönhetően csodálatos nyugalomban "lebegtem" és vártam a nagy pillanatot.
Csodálatos szülésélményt éltem meg, még annál is csodálatosabbat, mint amilyenről álmodtam.
Rendkívül hálás voltam, amiért ez számomra megadatott. Anya lettem, ráadásul egy ilyen beavatásélmény kíséretében, azt gondoltam, hogy én már semmi másra nem fogok vágyni az életben.
De érdekes az emberi természet. Rá kellett jönnöm, hogy a második gyermekre ugyanúgy lehet vágyni, mint az elsőre.
És itt kapott el a gépszíj. Szerettem volna a második várandósságommal ugyanazt megélni, mint az elsővel.
Ugyanannyi időt szentelni a pocaklakónak
ugyanannyit relaxálni és gyakorolni
ugyanannyit tornázni
ugyanannyit dolgozni azon, hogy minden pillanatot emlékezetessé tegyek, hiszen összesen kilenc hónap adatott átélni, hogy egy test, két lélek vagyunk.
De az igazság az, hogy minden más. Nem jobb, vagy rosszabb, csak más.
Nincs ugyanannyi idő, mert mindig ott a 2,5 éves is, és persze vele együtt az érzés, hogy vele is szeretnék minden együtt töltött pillanatot még teljesebben megélni, mert erre az időre is emlékezni kell, amikor még csak Ő volt. Az Egyetlen.
A második babánk születéséig eltelő idő az elsőszülött gyermekünkkel való kapcsolatunkban is egy visszaszámlálás.
Hát így teltek a hetek.
A várandósságom vége felé pedig, megjelent valami, amire nem is számítottam. A félelem. Na nem a szüléstől. Sokkal inkább attól, hogy lehet-e a szülés mégegyszer ennyire tökéletes, mint amilyennek én éltem meg az elsőt.
És a félelem dolgozni kezdett. A 28. és a 32. hét között a kisfiam hol csücsült, hol haránt feküdt. Minden orvos akkurátusan felvéste a papíromra. Hiába tudtam, hogy elsőszülött kisfiam is későn fordult be, az agyamba beúszott a császármetszés lehetősége... És vele együtt a vívódás:
Szabad-e ennyire önzőnek lennem, hogy bele sem akarok gondolni a császármetszés lehetőségébe?
Egyáltalán önzőség-e a legjobbat akarni a kisfiamnak, ugyanúgy, ahogy a bátyjának?
Szóval új érzések jöttek, amiket nem ismertem az első várandósságomból. Ott még csak annyit tudtam, hogy természetes szülést szeretnék, de nem volt egy olyan életre szóló élmény a hátam mögött, amelyből nem szerettem volna leljebb adni.
Az elsőnél, amikor elmentem az ÖSZ tanfolyamra, csak még magabiztosabb lettem, és fel sem merült bennem, hogy másként is végződhet. Olyannnyira, hogy amikor a szülés megindulásának napján, kora reggel a doktornőm azt mondta, hogy nagyobb esélye van a császármetszésnek, mint a hüvelyi szülésnek, meg sem hallottam.
Most pedig még attól is képes voltam hetekig félni, hogy kisfiam csak a 32. hét végén fordult be.
Kerestem az okokat. Miért lehet, hogy nem veszi fel a születéshez szükséges pozíciót?
És aztán átszakadt a gát. Magzatkommunikációs terapeutám, és a sok relaxáció következtében egyszerre megértettem. Azt hiszem aznap egész nap sírtam. Rájöttem, hogy fókuszt tévesztettem a tökéletes szülésre való készülődésben. Úgy tűnhetett, talán kicsi babám számára is, hogy a fontosabb lett a mód, mint a cél, vagyis az, hogy akárhogy is alakul, a vége mindenképp az lesz, hogy a kezembe foghatom a kisbabámat.
Hogy valójában elsősorban ŐRÁ vágyom, és csak másodsorban arra, hogy életemben talán utoljára átélhessem a természetes szülés misztériumát.
Így történt, hogy azon a napon el tudtam engedni a tökéletes szülés eszményét. Alázatra volt szükségem, és megérkezett. Istenemre, és a kisbabámra tudtam bízni a sorsunkat. Megkönnyebbültem.
És aztán pár napon belül megtörtént a csoda. Kisfiam felvette a fejvégű pozíciót, a 32. hét 6. napján.
Azóta újra félelem nélkül élek, és hittel, hálával, és végtelen szeretettel gyakorlom az örömteli szüléshez segítő relaxációkat, légzőgyakorlatokat, és testtel, lélekkel készülök a szülés, születésélményünkre, akárhogy is alakul majd.
Köszönöm a figyelmeteket, és köszönöm, hogy végig hallgattatok. Ha tetszett ez a videó, kérlek nyomjatok egy lájkot, és ha még nem tettétek meg, iratkozzatok fel a Kendős Anya Youtube-csatornára. Ha a kis harangot is megnyomjátok, akkor kaptok majd értesítést arról is, ha felkerül az új videó a csatornára. Köszönöm, hogy velem tartotok az Örömteli felszészülésben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése