Mi és a nyonyo

Ez a bejegyzés a szoptatásról fog szólni. Rólam, és a kisfiamról. Arról, hogy nekem mit jelent két és fél éve szoptatni a kisfiamat, és remélem, még majd tovább is. A saját tapasztalataimat írom le, ahogy én látom.
Tiszteletben tartom azokat, akik nem tudnak/tudtak, vagy nem akarnak/akartak szoptatni. Nem vagyok szoptatási tanácsadó, csak egy anya, aki számára a legegyszerűbb, leghétköznapibb eszköz lett a gyermekemmel való közös életünkben a szoptatás. Hiszem, hogy ez az egyik legcsodálatosabb, istenadta természeti élménye anyának és gyermekének. 
A szoptatás nem csak táplálás. A szoptatás minden. Egy univerzális eszköz, amit a Teremtő az édesanyák kezébe adott. Egyszerre táplálék, innivaló, gyógyszer, fájdalomcsillapító, nyugtató, emésztéssegítő, immunerősítő, anyaközelség, szeretet, kötődés, unaloműzés, feszültséglevezetés, hisztikezelés, szóval tényleg minden.

Ehhez képest én nem készültem különösebben a szoptatásra. Legalábbis ahogy készültem például a szülésre, annyira biztos nem a szoptatásra. Valahogy teljesen természetesnek tűnt, hogy szoptatni fogok. Olyannyira, hogy amikor az utolsó hetekben elindultam a kórházi lista megmaradt tételeinek bevásárlására, a mellbimbó ápolókrém, anyatejgyűjtő zacskó, meg társai, teljesen elcsodálkoztam, amikor a boltban az eladónő közölte, hogy minek akarok ilyeneket venni, várjam meg, lehet, hogy nem is lesz tejem... Csak néztem rá, és kijöttem a boltból.
Szerencsésnek tartom magam, mert a csodálatos szülésem/születésünk után, még csupaszon, magzatmázasan, a szülésznőm egy jól irányzott mozdulattal a mellemre helyezte a kisfiamat, aki, mintha mindig ez csinálta volna, elkezdett szopizni. Istennek hála, az első éjszakát is együtt töltöttük, és onnantól kezdve végig. Az első éjszaka előtt kérdezte a csecsemős nővér, hogy kérek-e pótlást, mivel még nem indult be a tejem, de nemet mondtam. Bíztam benne, hogy hamar megjön a tej. A következő huszonnégy órában minden ébredés után cicizett a kisfiam, ennek következtében estére meglett a tejbelövellés. Bence pedig egyre nagyobbakat kortyolva alapozta meg szopis pályafutásunkat. 
A csecsemősök ugyan kicsit rosszallóan néztek, hogy cumisüveget, se cumit nem vettem otthonra sem, és nem vittem a kórházba sem, ezért adtak is kórházi cumisüveget, cukros vizzel teli, de nem adtam belőle a kisfiamnak. Ennek köszönhetően, mire a kórházból hazajöttünk, Bence gyönyörűen szopizott.
Persze nekem is jöttek a jó tanácsok, "etessem" három óránként, ne hagyjam, hogy a cicin aludjon el, tíz perc után vegyem le, közte ha sír, adjak vizet/teát/cumit. Hogy azért tekereg nyugtalanul, mert folyton szopizik, nem tudja megemészteni a sok tejet, stb. De köszönhetően egy IBCLC végzettségű szoptatási tanácsadónak, és a sok utánaolvasásnak, kitartottam. Így lett a kisfiam igény szerint szoptatott, nem hajfájós, nem sírós, nyugodt kisbaba. Cumit, cumisüveget soha sem látott. Igen, volt olyan, hogy egész nap cicin lógott. Rengeteg ilyen nap volt. De aztán szépen beállt a kereslet-kínálat, és onnantól kezdve megint nyugisabb volt. Aztán jött egy újabb mozgásfejlődés, fogzás, és megint összenőttünk. És nincs ez másként most sem, pedig már elmúlt 29 hónapos.

Azért azt elárulom, hogy a kezdeti magabiztosságomat mivel alapoztam meg. Szerepet játszott benne a már említett könyv, Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. Ebben a könyvben a szerző többek között egy természeti nép, a jekána indiánok között tölt el éveket, és hasonlítja össze az ő gyereknevelési módszereiket a nyugati, civilizált világ módszereivel, és már előző írásaimban sem győztem ajánlani.
Szóval a jekána indián asszonyok között nem igazán fordul elő olyan, hogy nem tudnak szoptatni, mert nincs tejük. Mint ahogy más természetközeli népeknél sem. A szoptatás teljesen természetes jelenség. Viszont nem is kapnak pótlásra, vagy amíg be nem indul a tej, tápszert cumisüvegből a babák. Csak a cici van. És később sincs becsapva a gyermek anyamellet helyettesítő szilikon cumival, hanem amikor kéri, megkapja a cicit, magától értetődő természetességgel.
Sajnos ma általános gyakorlat, hogy sok kórházban nem kerül mellre az újszülött, ilyen-olyan okokból külön töltik az anyával az éjszakát, közben pedig a baba cumisüvegből cukros vizet, vagy tápszert kap. Ezután nem is csoda, ha nem lesz éhes, és nem lesz motivált szopizni, pláne ha az elején még nincs is eredménye. Márpedig ahhoz, hogy beinduljon a tej, és később is legyen elég, ahhoz elsősorban az kell, hogy érje inger az anya mellét. Ha ez akadályoztatva van, vagy csak ritkán éri inger (háromóránként, pl.), akkor kevesebb tej termelődik, és előbb-utóbb egészen biztosan kell az a tápszer. A cumi, cumisüveg, tápszer kombó egészen biztosan a sikeres szoptatás gyilkosa.

A másik írás, ami nagyon megmaradt bennem, ez volt: https://babafalva.hu/miert-nem-sirnak-az-afrikai-babak/. Ők, az afrikaiak sem hallottak soha az időre etetésről, cumiról, cumisüvegről, ehelyett szájról-szájra terjed a hagyomány: ha nyűgösködni kezd a baba, Nyonyo!, azaz Szoptasd meg! Akkor is, ha öt persze szopizott utoljára.

Hát én ezekkel a gondolatokkal indultam neki a szoptatásnak. És csodálatosan működött. Rászántam az időt. Féléves koráig mindenhova magammal vittem, és ha a szükség úgy hozta, úton-útfélen szoptattam. Büszke vagyok rá, hogy féléves koráig kizárólag anyatejet kapott, kizárólag ciciből. Féléves korától eszik mást is, de a szopi szopi maradt. Létszükséglet. Olyannyira, hogy két és fél év távlatából el sem tudom képzelni, hogy lehet túlélni a fogzást, a betegségeket, a szeparációs szorongást, a mozgásfejlődési ugrásokat, idegrendszeri ugrásokat szoptatás nélkül. Számtalan élethelyzetet tett kiegyensúlyozottá, hogy mindig ott volt a megoldás. Nyonyo! 

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az elején persze nálunk is voltak problémák. Kiderült, hogy erős a tejleadó reflexem, és szegénykém fulladozik a szökőkútszerűen ömlő tejtől. Hívtam egy IBCLC szoptatási tanácsadót, aki mutatott egy szoptatási (függőleges) pozíciót, amivel megszűnt ez a problémánk. Aztán több hétig a mellbimbómban minden szoptatás után keletkezett egy érgörcs, ami csak a forró zuhany alatt múlt el, és annyira fájt, hogy sírni tudtam volna a fájdalomtól. Aztán ez is elmúlt. Viszont nem volt soha mellgyulladásom, és még egy dolog nem történt soha: Bence nem harapott meg. Akkor sem, amikor négy foga jött egyszerre. Minden létező dolgot rágcsált, de a cicit soha. Ennek pedig az az oka, hogy nem lett cumizavara: cumi, cumisüveg, csőrős pohár nyomokban sem fordult elő nálunk. A hozzátáplálás megkezdésével pohárból és üvegből iszik, ami ugye nem igazán hasonlít az anyamellhez. Egy éves kora óta egyedül iszik a másfél literes ásványvizes palackból, majd leteszi az asztalra, és visszateszi rá a kupakot, néha, ha nem is teljesen, de rácsavarja.

Néhány áldozatot is azért kellett hoznunk. Engem a szoptatás tanított meg arra, hogy itt az ideje leljebb adnom a maximalizmusomból. El kellett fogadnom, és nemcsak nekem, hanem a drága páromnak is, hogy sokszor elszalad velünk a ház. Hogy éppen semmire sincs időm, mert történetesen Bence egész nap nyonyózni kíván. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy a hordozókendő itt is életet mentett. Sokszor úgy tudtam kaját csinálni, mosogatni, mosni, hogy kendőben folytattuk a végeérhetetlen nyonyópartikat :)

Titokszopi kendőben

Na és az éjszakák... Hát igen, szopis baba ritka, hogy hamar átaludja az éjszakát. Bence sem aludta át 26 hónapos koráig. Huszonhat hónapos koráig 1-2-3-4-5, vagy akár 100 ébredés is jutott, per éjszaka. Reggel általában azt sem tudtam megmondani, hány szopi volt, maximum azt érzékeltem, hogy kevés, vagy nagyon sok :)
A szoptatás tanított meg arra is, hogy még annál is jobban vessem le a gátlásaimat, ahogy eddig. Én soha nem éreztem magam kényelmetlenül, ha bárhol, értsd, szó szerint bárhol ránk jött a szükség. Megtanultam szépen, diszkréten csinálni, hogy senki se lásson semmit. Így aztán engem soha nem ért szerencsére negatív tapasztalat, soha sehonnan nem néztek ki emiatt. Mondjuk nem is jöttem zavarba, ha egy étteremben nem volt szoptatós helység. Szépen, csöndben szopiztunk az asztalnál ülve, senki nem vett észre semmit.

Amikor kisfiam beszélni kezdett, akkor megtanítottam neki a nyonyo szót. Egyetlen dolgot nem szerettem volna ugyanis, ha beszélő kisfiam nyilvános helyen kezdje rángatni a pólómat, és közben azt kiabálja: cici! Helyette azt: Nyonyo! Ezt legalább csak mi értjük.
Szívből kívánom, hogy minden nő megélje a szoptatás csodáját. De ez a gyógyszergyártó, tápszergyártó nagyhatalmak lobbija, reklámtevékenysége mellett nagyon nehéz. Elég egy nem túlságosan szoptatáspárti szülésznő, csecsemősnővér, gyerekorvos, védőnő, vagy egy nyugtató cumi, cumisüveg miatt kialakuló cumizavar, és máris ott találhatjuk a konyhapulton az agyonreklámozott tápszercsodát. Sajnos ez ma ráadásul egy top aktuális téma, amikor az amerikaiak a szoptatás fontossága ellen érveltek a tápszergyártók javára a WHO legutóbbi ülésén... http://hvg.hu/gazdasag/20180709_Kiderult_a_szoptatas_fontossaga_ellen_erveltek_es_fenyegetoztek_az_amerikaiak_egy_WHOulesen
A WHO egyébként jelenleg fél éves korig kizárólagos anyatejes táplálást ajánl, majd egy éves korig, illetve egy éves koron túl is javasolja a szoptatás folytatását. Néha megkérdezik tőlem, meddig akarom folytatni. Nem tudom. Addig, ameddig mindkettőnknek jó. Bár el sem tudom képzelni, hogy számomra valaha terhes legyen. Valahogy úgy képzelem, hogy Bence lesz az, aki ha elérkezettnek látja az időt, egy napon elválasztja magát. De ez nem hiszem, hogy mostanában fog megtörténni.

Végül szeretném nyomatékosítani, hogy tiszteletben tartom azokat, akiknek valamiért úgy alakult, hogy nem tudtak/tudnak szoptatni. Vigasztalásul mondom, hogy a szoptatás csak egy a kötődő nevelés eszköztárában. De abban biztos vagyok, hogy legalább az esetek felében információhiány és téves információk az ok, amiért egy nőnek nem elég a teje, és nem tud szoptatni, vagy kell a tápszeres pótlás. Ezért azoknak, akik akarják, és elhiszik, hogy a női test egyik legtermészetesebb dolga a szoptatás, azok ne adják fel. Ne sajnálják az időt arra, hogy az első hetekben a nap akár huszonnégy órájában is összebújva legyenek a gyermekükkel. Minden más ráér. Ha nehézségeik vannak, hívjanak szoptatási tanácsadót, és száműzzék a cumit, cumisüveget, és társait a lakásból, és ne költsenek tápszerre.

Időközben, amikor két éves lett a kisfiam, beköltözött a pocakba a kistesó. Istennek hála, tudtuk folytatni a szoptatást az elejétől fogva. A várandósság alatti szoptatással kapcsolatos tapasztalataimról nemsokára új videó következik a YOUTUBE csatornán!
Köszönöm, hogy meghallgattál!
Mindent a szoptatásról: www.lll.hu

Lelki köldökzsinórunk - beszélgetéseink magzatkorból

Ha már előző bejegyzésemben visszaemlékeztem a születésünkre, eszembe jutott még egy dolog, ami a várandósságomat felejthetetlenné, és ami a kisfiammal a kapcsolatomat a kinti világban talán még bensőségesebbé tette. A beszélgetések a pocaklakó kisbabámmal, vagyis a magzatkommunikáció. 

Abszurd módon hangzik, igaz? Beszélgetni egy olyan kis lénnyel, aki majd csak másfél-két éves korában fog tudni beszélni...  Hát ebben hinni kell, az bizonyos. De mivel hozzám nem áll messze a természetfölötti, sőt, korábban is meditáltam, jógáztam rendszeresen, nekem nem esett nehezemre elfogadni, hogy mindez létezhet. Szóval előrebocsátom, ez az írásom lehet hogy egy kicsit túl “spirituálisnak” hat majd, előre is elnézést kérek azoktól, akik jobban szeretik a kézzel fogható dolgokat. Mindenesetre az figyelemreméltó, hogy az anya, és a méhében fejlődő magzat kapcsolatteremtésének módszerét, az úgynevezett anya-magzat kapcsolatanalízis tudományos módszerét két magyar piszichoanalitikus, Hidas György, és Raffai Jenő (a Magyar Pre-, és Perinatális Pszichológiai Orvostudományi Társaság elnöke) dolgozta ki. Szóval közel sem “mágiáról” van szó. Mindenesetre én a saját tapasztalataimat írom le, és köszönöm, ha végighallgatsz. A magzatkommunikáció során szerzett élményeinket szűrtem, nem az összeset osztom meg, mert voltak köztük nagyon bensőségesek is. De még így is hosszú is lesz. Készíts be egy kávét, és dőlj hátra :) 

Alig voltam pár hetes várandós, amikor egy könyvesboltban megakadt a szemem egy könyvön: Hidas György, Raffai Jenő, és Vollner Judit: A lelki köldökzsinór Beszélgetések a kisbabámmal. Persze azonnal megvettem, és belemerültem az olvasásába. Szükségem volt arra, hogy mélyen “megéljem” a várandósságomat. Sokan ismertek, hogy a kisfiam előtti életem rettentő pörgős volt. Rengeteget dolgoztam, céget építettem, tanítottam, fogratókönyvet írtam, filmet csináltunk… és ez nem ért véget egycsapásra a pozitív teszttel a kezemben. Idő kellett, amíg minden szálat el tudtam varrni, amíg minden munkát le tudtam tenni, és amíg megtanultam nemet mondani az újabb kihívásokra (még most sem megy tökéletesen). A várandósságom nyolcadik hónapjáig dolgoztam, nem keveset. Így nekem valóban szükségem volt arra, hogy a magzatkommunikációk során a kisbabámmal töltsek minőségi időt, és hogy fel tudjak készülni a születése utáni, egészen más életemre. Ahogy haladtunk előre az időben, és ahogy egyre ügyesebben vettem fel vele a kapcsolatot, úgy döbbentem rá arra, hogy ennél jobbat nem is tehettem volna.

A kilencedik héten már ott is voltam az első magzatkommunikációs terápián. Hihetetlen élmény volt. Az első feladatom az volt, hogy ellazult, relaxált állapotban el kellett képzelnem Őt. Akkor még semmiben sem voltam biztos, de azt mondta a terapeuta, hogy ez természetes. A homlokom felett, a "harmadik" szememnél éreztem egy sárgás-fehéres energiacsomót. Aztán saját magamat kellett elképzelnem csukott szemmel a térben, Tőle balra érzékeltem egy zöldes árnyalatú teret, ami talán Én voltam. A terapeuta azt mondta, hogy ott húzódik köztünk a lelki köldökzsinór, középen, és tőle balra. Ez azért volt fontos, hogy a későbbiekben el tudjam különíteni, mi az, ami a saját érzésem, és mi az, amit Tőle érzek. 

Aztán egyszerűbb kérdések jöttek. Például mi a kedvenc színe, a lila, mit szeretne, ha ennék... Maga a "beszélgetés" úgy zajlott, hogy a harmadik szemem környékén homályos képek jelentek meg, néha inkább csak színek, miközben a terapeuta is "ránkhangolódott", és pontosította az én még nem túl tiszta válaszaimat. Már az első alkalommal történt egy olyan, ami teljesen meggyőzött arról, hogy ez működik. Mégpedig, amikor azt kellett kérdeznem a kisbabámtól, hogy mit szeretne, ha ennék, én csak annyit éreztem, hogy talán joghurtot. Veronika viszont pontosította: a kisbabám homoktövises joghurtot szeretne enni....!!! Akkor majdnem leestem a fotelból. Ugyanis éppen pár nappal azelőtt vettünk a drága párommal a Cserpesnél homoktövises joghurtot, ami azóta is ott volt a hűtőszekrényünkben. Na de ezt a terapeuta nem tudhatta! Ő csak tolmácsolt.... Itt kezdődött a magzatkommunikációs pályafutásunk. Onnantól kezdve rendszeresen beszélgettünk, és számtalan csodálatos élményt köszönhetek ennek.

A tizenhetedik héten jutottam el oda, hogy már önállóan is működött a kapcsolatfelvétel, de azért nekem mindvégig segítséget nyújtott a terapeuta jelenléte. Egyszer, nyaralás közben egy zsivalyos medenceparton léptünk kapcsolatba. Relaxáltam, kikapcsoltam a külvilágot, és kerestem a méhemet ebben a zöldes-sárgás fényességben. A zöld árnyalatai a sárga nyugalomban. Formák váltakoztak, majd bekúszott egy gondolat, hogy ez a méhem. Aztán az egyik formából kivált egy nagy szem. Belenéztem mélyen, olyan mély volt, mint a kút. A legmélyén megláttam egy házikót, icipici, amolyan mézeskalács házikót. Az icipici házikón icipici ajtó nyílt, és egy pillanatra láttam egy apró alakot, hátulról. Éppen csak egy apró gerincvonal. Tudtam, hogy az az apró, vonalszerű alak a baba. De ő nagyon picike, vagy én vagyok hatalmas. Nem mutatott sokat, de így is iszonyú jó érzés töltött el. Beszélni kezdtem hozzá gondolatban, hogy hogy érzi magát, kívánna-e valamit, hogy nagyon boldog lennék, ha érezném a mozgását, de semmi válasz. A babácska nem válaszolt, csak figyelt. Aztán én is elhallgattam. Csak néztem őt, és próbáltam szeretetet közvetíteni felé, amíg a kép foszladozni nem kezdett. Eltűnt az icipici házikó. Nagy nyugalom töltött el, és még nagyobb boldogság, hogy sikerült. 

Pár hét múlva feküdtem a kanapén, ismét a terapeutával, és el kellett képzelnem, hogy a mentális kezemmel simogatni kezdem belülről a méhemet, és megköszönni, hogy vigyáz a kisbabámra. Amikor erre gondoltam, a fizikai kezem kezdett felforrósodni, olyan forró lett, hogy szinte égetett. Aztán egyszercsak meghallottam egy hangot, a leggyönyörűbb ritmust, amit csak el tudok képzelni, mégpedig a kisbabám szívének dobogását. Ott ahogy feküdtem, félreismerhetetlenül meghallottam, tompán zakatolt, mintha egy hártyán keresztül hallottam volna, a messze távolból, de tisztán kivehetően. Tudtam, hogy a szívdobogását hallom, annyira megható volt! Azt mondta a terapeuta, hogy ez nagyon jó hír, próbáljam meg közelebb hívni, közelebb az én szívemhez. És jött, egyre hangosabban hallottam az ő szív dobogását, gyorsabb volt, és egyszerre hallottam az enyémet is, az pedig lassabb volt, és élesebb. A terapeuta kérte, hogy mutassam meg a kisbabámnak, hogy nekem is van szívem, mutassan meg neki, ahogy dobog, és én mutattam. Iszonyú aranyos volt, ahogy versenyt dobogtunk, hol Ő, hol én, olyan volt, mint egy ping-pongmeccs, szívdobogásokkal kommunikáltunk, és végül egészen közel húzódott, már-már azt hittem kibújik a méhemből a szívemnél, hogy még közelebb jöhessen, gyönyörű…

Aztán egy következő alkalommal megint csodálatos élményünk volt együtt. Minden a szokásos módon indult, relaxáltam, megpróbáltam elképzelni a méhemet, mentális kezemmel megsimogatni, miközben arra gondoltam, hogy köszönöm a méhemnek, hogy vigyáz a kisbabámra. Ismét forró lett a tenyerem, és amikor a terapeuta azt mondta, hogy kéreckedjek be, egyszercsak megint ott voltam, már benn, mellkasig elmerülve a magzatvízben. Olyan volt a méhem, mint egy ókori római fürdő, hatalmas, kongó, meghitt hangulatú falak vettek körbe. Kerestem a kisbabámat, és egyszercsak a víz alatt éreztem Őt, a combomnál, mintha kis apró halacska csipkedné a combomat.

Éreztem, hogy le kellene bukjak hozzá a víz alá, de átfutott az agyamon a gondolat, hogy dehát én nem tudok a víz alatt létezni, úgy mint Ő, hiszen én már a tüdőmön keresztül lélegzek. De éreztem, hogy azt szeretné, hogy bukjak le a víz alá. Hát, megpróbáltam, és döbbenten vettem észre, hogy én is tudok létezni a víz alatt! A következő pillanatban megláttam Őt, gyönyörű kifejlett kisbabaként lubickolt mellettem, és nagyon örült, hogy én is ott vagyok.

Úszni kezdtünk, együtt, és én csodálkoztam, hogy milyen tökéletesen tud úszni, gyönyörködtem Benne, és úsztam utána a messzeségben, a víz alatt. Csodálatos volt. Csak mi ketten, a végeérhetetlen, biztonságot adó víz ölelésében, csak úsztunk, és úsztunk... Néha az az érzésem volt, mintha nem is emberi lények lennénk, hanem halak, és egyszercsak rájöttem, hogy időközben eltűnt a római fürdő, lebomlottak a falak, és már régóta a tengerben úszunk, vagy inkább óceánban, együtt, az ősóceánban, öröktől fogva együtt... Fantasztikus érzés volt, iszonyú távolságot tettünk meg együtt. Egyszercsak, a hosszú út után azt kezdtem érezni, hogy lassan megérkezünk, és tényleg, egyszerre visszatértek a falak, megint ott volt a római fürdő, a visszhangzó kőfalak, és mi pedig elérkeztünk a medence szélére, és én tudtam, hogy ide szerettett volna elhozni, erre a helyre, amely az anyaméhemben legfelül, bal oldalon, a szívem alatt található, merthogy miközben mi ezt a hosszú utat megtettük, kívülről is éreztem, merre tartunk, egészen az alhasamból indultunk, és jobbról kerülve a köldökömet, haladtunk balra, egészen fel, a szívem alatti csücsökbe.

Egyszercsak szólt a terapeuta, hogy lassan búcsúzzunk el egymástól, de én tudtam, hogy már megérkeztünk. Megköszöntem Neki, hogy elhozott ide, és elbúcsúztam Tőle, mondtam, hogy nemsokára újra találkozunk, és hogy addig is arra fogok gondolni, hogy milyen jó volt vele úszkálni talán az anyaméhben, talán az ősóceánban, talán az örökkévalóság tengerében...

A harmincharmadik héten a szokásos módon kezdődött a meditáció. Relax, keressem meg a méhemet, simogassam meg a mentális kezeimmel, a fizikai tenyerem ismét forró lett, majd nagyon különös dolog történt. Úgy éreztem, hogy a kezemben van a méhem, és én azt érzem, hogy olyan nagyon értékes, mint egy gyémántgömb, iszonyú szeretettel forgatom a tenyeremben, de hiába szeretnék bekéreckedni, csak egy nagyon szűk, kulcslyukszerű lyukat látok, olyan picit, hogy érzem, hogy ezen nem férek be. Odatartom a kulcslyukhoz a tűzforró tenyeremet, hogy legalább a szeretetem, és a melegségem férjem be, tudom, hogy ott van legbelül ő, és tudom, hogy nem mehetek be.

Amikor azt kérdeztem Tőle, hogy hogy érzi magát, akkor onnan a gyémántgömbből küldözgetett képeket, először rengeteg arcot, majd azt az egészen konkrét tegnap délutáni képet. Éreztem, hogy a tenyeremben tartott gyémántgömbben megnyugszik, de továbbra is kinn vagyok, Ő pedig bent, és tudtam, hogy ez most egy kicsit még így marad, mert neki is meg kell nyugodnia. Óvtam, védtem, szeretgettem az én drága gyémántgömbömet, amelynek belsejében ott voltál Ő, a kisfiam... Azon a héten megint rengeteget dolgoztam, pedig már nem volt kedvem hozzá. Otthon sírtam, miért kellett nekem még ezt a tanítást is elvállalni, de mentem, és csináltam. Ez nem tetszett a kisfiamnak. Ő volt az én kis belső iránytűm. Előtte nem játszhattam meg magam, már akkor sem. Érezte az én belső feszültségemet, amiért olyat csinálok, amit nem akarok.

A terapeuta azt mondta, hogy visszahúzódott a kis burkába, azért nem éreztem előző este, és délelőtt a mozgást, mert messze volt, a kis magzatok ijedtükben gyakran mozdulatlanok. Nagyon meghatódtam. Mondanom sem kell talán, de délutánra visszatért az én kis eleven pocaklakóm, jókedvű rúgásokkal... 

De a sok munka még mindig nem ért véget.Vasárnap estére kipurcantam. Végig dőltem a heverőn, és  a kisfiam olyan hevesen kezdett forgolódni, hogy odáig fajult a dolog, hogy amikor este fürödni indultam volna, olyan heves görcsöt éreztem bal oldalon, hogy elindultunk a János Kórházba. Rögtön elhangzott a sokkoló hír, hogy megfordultál, és hiába volt már a harmincadik héten befordulva, lent, az előző héten, nyilván a sok munka, stressz, és az én fáradtságom miatt, úgy döntött, visszafordul, és most újra csücsül... Nem is csodáltam, igaza van kisfiam. Hogy várhattam volna el Tőle, hogy készüljön a születésére, amikor én sem adtam semmi jelét, hogy készülnék a szülésre… Borzasztóan éreztem magam. Ráadásul az doktor közölte is, hogy ha a harmincharmadik héten medencevégű, akkor már nem is nagyon valószínű, megfordul a baba... Hiába mondtam, hogy előző héten már fejvégű volt, nem hatotta meg a dokit. 

És ekkor következett az első, nagy közös varázslatunk, amit csak a magzatkommunikációnak köszönhetek. Elhatároztam, hogy beszélek Hozzá, sokat, elmagyarázom, hogy miért is lenne fontos, hogy visszaforduljon fejvégű fekvésbe. Onnantól kezdve simogattam az alhasam, és ott beszéltem Hozzá, folyamatosan, egész este és éjjel. Először meséltem el neki, hogy fog kinézni a születése, és miért fontos, hogy fejjel lefelé érkezzen a szülőcsatornába. Bebújtam Hozzá a méhembe, kiemeltem, megpuszilgattam, és szépen fejjel-lefelé tettem vissza a mentális kezeimmel. Így aludtam el, belealudtam ebbe a gyönyörű képbe... 

Másnap a gyerekszobai függöny kiválasztása után, és éppen akkor, amikor leparkoltam egy utcában, egyszercsak éreztem, hogy hatalmas mocorgás van a hasamban, olyan görcsök érkeztek onnan belülről, hogy összegörnyedtem. Fél órán át tartott, és normál esetben biztosan megijedtem volna, de ott én biztosan tudtam, hogy akkor fordultál vissza, tudtam, biztos voltam benne, és annyira örültem Neki! Ott, a görcsök közepette, olyan boldog voltam, hogy telekiabáltam volna Budapestet azzal, hogy milyen okos kisbabám van Nekem, megértette, amit kértem tőle! 

Onnantól kezdve felgyorsult a kommunikációnk, az utolsó hetekre. Akkor hagytam abba a munkát is végleg. Mindig Rá bíztam, hogy miről beszélgessünk, és Ő csodálatos módon elkezdett képekkel válaszolni, és egyre inkább a szülés, születés témája érdekelte. Akkor fogalmaztam meg először, hogy miről is szól a magzatkommunikáció: olyan, mintha nem a te saját gondolatod fogalmazódna meg benned, hanem valaki másé. Például volt, amikor azt kérdezte, hogy hogyan fog a feje kiférni a jelenleg még zárt méhszájamon. Abból gondolom, hogy ezt szerette volna kérdezni, mert a lelki szemeimmel láttam egy zárt kaput, miközben éreztem, hogy a kisbabám a fejével nekinyomul a medencémnek. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy az a kérdése, hogy hogy fog kijönni ott, fejjel lefelé. És én akkor elmagyarázhattam Neki, hogy ha elérkezettnek látja az időt, és jönni akar majd, akkor az én méjszájam, szépen kinyílik majd előtte, és szépen le tud ereszkedni a szülőcsatornán keresztül a közös életünkbe. Gyönyörű volt a kép, láttam, ahogy a szép várkapu kinyílik, és ezen keresztül egy pici baba, aki Ő volt, szépen aranyosan kimászik rajta. Különös érzésem volt, a várkapun túl is ÉN voltam, de kint is ÉN voltam, aki tárt karokkal vártam, azonban egy ponton túl nem tudott tovább jönni. És én rájöttem, hogy hát persze, a köldökzsinór nem engedi tovább, és hogy még nincs is itt az idő. Elmagyaráztam neki is, aztán gyengéden visszahelyeztem a méhembe, fejjel lefelé, és újra ott voltam én is a vízben.  

Aztán újabb képeket küldött, babaruhákról, aztán mutatta, hogy vizes, és én arra gondoltam, hogy talán azt szeretné kérdezni, hogy minek neki babaruha, amit előző nap vásároltunk, hiszen meztelen, és vizes. Elmeséltem neki válaszul, hogy ha majd megszületik, ruhát kell felvenni, mert akkor már nem lesz vizes, és hogy a kinti világban nem járunk meztelenül. Csodálatos volt...

Lenyűgözött, milyen okos, gondolkodó kisbabám van!

Az ezt követő hetek már a szülésre-születésünkre való közös felkészülésről szóltak. Folytattam a relaxálást, és minden létező módon próbáltam Neki beszélni a szülésről, a születéséről. Élvezem nagyon, ahogy lépésről lépésre végigmegyünk a folyamaton, elmagyarázom, mit fog érezni, amikor megindulnak a méhösszehúzódások, hogy ami eddig a meleg kis kuckója volt, az én méhem, az egyszercsak ráfeszül, és elkezdi kitolni magából... Hogy ez félelmetes lehet, de ez kell ahhoz, hogy megszülethessen… Aztán elfolyhat a magzatvíz, aminek következtében minden még szűkebb lesz, még sötétebb... Kértem, hogy ügyeljen a köldökzsinórra, ha azt érzi, hogy a vállára sodródott, akkor hessegesse el onnan...

Mindig egy csodálatos lótuszvirág közepében képzeltem el a meditációkkor, ahogy vizualizálom, hogy nyílnak ki a lótszvirág szirmai, pont, ahogy a méhszájam... Ilyenkor mindig ki emeltem 

képzeletben a méhemből, a vállamra emeltem, és simogattam szüntelen. Aztán tovább meséltem, hogy kinyílik a méhem kapuja, és Ő elindul felénk az életbe a szűk, sötét alagúton, aminek a végén látja a fényt, ott leszek én, és várok Rá. Végig, az egész folyamatot. 

Így mire elérkezett a szülés-születés időpontja, már egyikünket sem ért készületlenül. Innentől már ismeritek a történetet. Hiszem, hogy a magzatkommunikáció is hozzájárult ahhoz, hogy könnyű, zavartalan hipnoszülésünk volt. 

És ez csak a kezdet volt. Mondják, hogy a kapcsolatanalízisből született babák békések, nyugodtak, bölcsek, mindenen áthatoló tekintettel vizsgálják a világot, és nagyon sokat gondolkodnak. Hogy mind emocionálisabban, mind fizikaliag, mind testileg gyorsabban fejlődnek, mindent sokkal előbb csinálnak. Boldogok, harmonikusak, kiegyensúlyozottak. Mint akik tudják, honnan jöttek, és hová mennek. Azt is mondják, hogy a kapcsolatanalízisből született gyerekek más fejlődési pályára állnak. Egész énjükkel megszületnek. Teljes kapacitással az őket körülvevő világban vannak. 

Én ezt abszolút csak megerősíthetem. És a legjobb az egészben az, hogy azóta is folytatjuk ezt a fajta kommunikációt. Ha valamikor úgy érzem, meg kell beszélnünk valamit, vagy fel kell készítsem valamire, akkor megvárom, amíg elalszik, és elkezdtem a relaxációt. És működik! És hiszed, vagy nem, ő is kezdeményezi néha a kommunikációt. Megértettem, hogy a gyerekek sokszor minket tanítani is érkeznek közénk. 

Hálás vagyok a sorsnak, amiért ezt megélhettem. A magzatkommunikáció, kapcsolatanalízis módszerét teljes szívemből ajánlom minden nőnek. A módszert Petre Veronikától tanultam (www.kristalykert.hu), gyakorolni pedig Veronikához, és Müller Zsófiához jártam. (www.kikotorendelo.hu). Köszönöm, hogy elmesélhettem.